Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Felemésztő hétköznapok

1. fejezet

Nem meglepő módon, én is, mint sok diák, egyszerűen tiszta szívemből gyűlölöm az iskolát. Hát még az oda járó diákokat...
Ígyhát mikor arra ébredtem, hogy bizony vége van az egész napi semmittevős heteknek, vagyis az életető nyári szünetnek, nincs több itthoni nyugalom, fetrengés, alvás, akkor elöntött a düh, és ordítani támadt kedvem, amit persze apám miatt nem tehettem meg, mert kinyírt volna. Mondtam már, hogy mennyire utál? Nos, az én érzéseim is kölcsönösek felé irányulva...
Tizenkettő éves koromban anyuval megromlott a kapcsolatuk, majd teljesen szétesett a család. Apám alkoholista lett, és a mai napig tartja ezt a koránt sem jó szokását. Ez az egész odáig fajult, hogy a saját tulajdon apám ütni-verni kezdett minket, míg végül hónapokon belül megölte anyát, akinek gyenge kis teste feladta a kemény harcot. Ebben az a legszörnyűbb, hogy a férfi arca nem mutatott sem megbánást, sem sajnálatot a gyilkosság után, és azóta felém sem néz, csak bánt. Mint mindenki más...
Tulajdonképpen én tartok el egy alkoholistát, akit annyira gyűlölök, hogy már képtelen vagyok apámnak szólítani. Tönkretette a családunkat, megölte az egyetlen embert, aki számított a mihaszna életemben, és még elvárják, hogy mutassak felé némi tiszteletet?!

Szóval tizenkét éves korom óta depressziós vagyok, és bántalmazom önmagamat, mert azóta sem tudtam feldolgozni anya halálát. Gyávának tarthatnak, és önzőnek, de senki nem éli át azt, amit én már hat teljes éve. 

Nyöszörögve csoszogtam oda a redőnyömhöz, hogy beeresszem az amúgy cseppet sem kívánatos hajnali napfényt, majd halkan indultam meg a fürdőszobába, nehogy felébredjen apám, és elrontsa a végzős évem első napját.
Csalódottan tekintettem bele a tükörbe, mert amit láttam, az már korántsem én voltam... Szemeim alatt hatalmas karikák húzódtak, arcom sápadt, beesettnek látszott, és éjfekete, viszonylag hosszú hajam kócosan terült szét a vállamon. Tengerkék íriszeim, amiket anyától örököltem, évek óta nem mutattak boldogságot, mosolyt, csak fáradtan, gondterhelten pihentek, és a testemen lévő kék-zöld foltok pedig belátást nyújtottak nehéz sorsomba.
Megkiséreltem egy fésülködést, ám amikor már az első csupálásnál a kefét konkrétan elnyelte a hajam, inkább feladtam a próbálkozást. Megmosakodtam, felhúztam egy fekete hosszúujjút, fekete farmernadrággal, majd enyhe füstös sminket varázsoltam magamra, reménykedve, hogy képes eltűntetni a karikákat, és vállalhatóbbá varázsolja az arcomat. Percekig álltam a tükör előtt, nézegetve az eredményt, mire végül unottan sóhajtottam egyet.
-Gratulálok, Jasmine. Ma is jó szarul nézel ki -nevettem gúnyosan a tükörképemnek, és ellökve magam onnan, elsétáltam az étkezőbe. Már kedvem sem volt kimutatni, hogy igenis vagyok valaki, igenis érek valamit, mert tudom, hogy ez úgysem igaz. Ha még én sem hiszem el, miért játsszam meg magam, és etessek be másokat?! Felesleges időpazarlás.   
Gyorsan vajaztam magamnak egy szelet kenyeret, összedobtam valami kaját a sulira, és már éppen indultam volna, amikor a hátam mögül meghallottam a már oly jól ismert reszelős hangot, miről egyetlen mondat rögtön eszembe jut. ,,Ha bárkinek szólni mersz, neked is ez lesz a sorsod."
-Hova, hova, kisasszony? -kért számon apa.
-Iskolába... -fordultam felé bátran, de mikor megláttam a kezében egy üveg whisky-t, elkezdtem az ajtó felé hátrálni. -Ma... Ma van az első nap -motyogtam egércincogást megszégyenítő hangon.
-Aha, hát persze -nevetett, felém közeledve. -Tudod Jasmine, számon foglak ám kérni, mi jót csináltál abban a bizonyos iskolában, és hány sráccal borultál össze a raktárban... Apád előtt semmi nem marad rejtve -fogta meg a vállamat a pia hatása miatt bizonytalanul, és a fülembe suttogta vészjóslóan. -Semmi...
Összeszorítottam a fogaimat, és erősen lehunytam a szemeimet, hogy nehogy utat adjak a kitörni készülő hányásnak, amit az alkohol erős szaga idézett elő. Kezemmel remegve kerestem a kilincset, a sírás határán állva, mert pontosan tudtam, ha nem menekülök el azonnal, akkor apám addig fog püfölni, amíg el nem ájulok. Csak a szokásos...
Amikor végre megtaláltam azt a szerencsétlen kilicset, gyorsan lenyomtam, és kiviharzottam az ajtón, majd futottam, olyan gyorsan, hogy lábam alig érte a földet.
Reméltem, hogy apám nem jön utánam, és rángat vissza a házba. Ijedten tekintettem hátra, majd egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a számon, mikor láttam, hogy közel s távol senki nincs.
Már nyugodtabban sétáltam tovább ezen a szép, őszi napon, próbálva magam mögött hagyni minden viszontagságot, problémát. Ám ahogy odaértem a börtönöm kapuihoz, és messziről megláttam a boldogan nevető osztályomat, legszívesebben távolról elkerültem volna, amit persze nem tehettem meg, mert az egyetlen bejárat ott volt, ahol ők.
Nagyot sóhajtva indultam feléjük, felkészülve az év legnagyobb beszólásaira, amiket rögtön be is zsebelhettem.
-Naaa, nézzétek csak, megérkezett Mrs. Anorexia is! -mutatott rám megvetően Diego. Igen, igen, Diego Henson, aki kilencedik óta rettegésben tart, és az egész osztályt, vagyis tulajdonképpen az egész iskolát ellenem uszította.
Megpróbáltam nem reagálni, de képtelen lettem volna figyelmen kívül hagyni a további beszólásokat.
-Ma is nagyon szép vagy -mosolygott gúnyosan, iróniával teli hanggal Dominic.
-Menj csak antiszockodni, még véletlenül se köszönj a drága osztályodnak! -kiáltott utánam röhögve Andrew is.
A könnyeim már lassan le akartak folyni arcomon, így előre sem nézve rohantam föl az osztálytermünkbe. Vagyis rohantam volna, de pár méter után beleütköztem valakibe, és konkrétan a földre huppantam.
-Basszameg! -kiáltottam föl meglehetősen kedvesen, rá sem nézve az illetőre.
-Igazán vigyázhatnál! -nyújtotta a kezét.
Voltam olyan aranyos, hogy ráemeltem tekintetem, ami a döbbenettől egy jó darabig ott is maradt. Te atya jó ég! Ki a rák ez? Másik kezével beletúrt fekete, naptól csillogó hajába, és egyenesen rámvigyorgott.
-Cole Sprouse -biccentett. -Ki... -kezdte volna, ám csendre intettem.
-Ne! Ne is mondj semmit. Kérlek... -sóhajtottam, majd elviharzottam mellette, a segítséget nyújtó kezét elutasítva.
-Szóval te vagy az az anorexiás lány, akit az egész suli csesztet? -kiáltott utánam, mire egy pillanatra megtorpantam, és magam elé bámultam.
Kedvem támadt volna visszacaplatni hozzá, majd jó erősen megpofozni, de csak egy hitetlenkedő nevetéssel megcsóváltam a fejem, és tovább álltam. 
A teremben csupán néhány lány tartózkodott, így boldogan vetettem le magam a saját helyemre, amit egyedül foglalok el már három éve. Bedugtam fülembe a fülhallagtómat, és hallgattam a kedvenc zenéimet.
Cole Sprouse... Chhh... Egy újabb átkozottul helyes pasi az iskolában, aki még durvábban fog bántani. Ő is ugyanolyan, mint a többi... De ahogy beletúrt a hajába... A gyönyörű szép, csillogó szemei, és a kedves mosolya, azzal a rejtélyes arcával... Te jó ég, mégis miért gondolkodok rajta?!
Mivel nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen fiún járjon az eszem, magamban újra és újra visszajátszottam anyu halálának napját. Apa iszik. Apa ideges. Apa ordít. Apa megüt engem, mire anya a védelmemre kel, és őt is megüti. Sírok, majd az a szörnyeteg ismét felpofoz. Már vérzik az orrom, anya reszketve sikít, én pedig annál hangosabban bömbölök, így apa mindkettőnkbe belerúg. Anya kiáll értem, mire az az alkoholista állat elkezdi taposni őt a földön. Feltápászkodom, elmászok a telefonért, hogy segítséget hívjak, és hallom anyám zaklatott levegővételét, majd látom, ahogy minden egyes rúgásnál egyre jobban kiszivárog belőle az élet. Ordítozok, segítségért kiáltozok, ám anyán akkorra már semmi, és senki sem segíthetett... Apám könyörtelenül a szemeimbe nézett, és azt mondta: ,,Ha bárkinek szólni mersz, neked is ez lesz a sorsod."
Egy könyörtelen, kegyetlen gyilkos, aki bármikor megtenné velem ugyanezt, ha a rendőrséghez szaladnék.
Észre sem vettem, hogy becsöngettek, én pedig már sírtam, és a tanár is belépett a terembe, oldalán egy diákkal. Ki nem találnátok... Már meg sem lepődöm. Cole Sprouse...
-Jasmine Todd! -szólt rám eréjesen a tanár, miközben még ordított a depressziós zene a fülemben. -Kérem ide a telefonodat! Most!
Unottan kiszedtem fülemből a fülhallgatót, és kihúztam a telefonomból.
-Na de tanárnő kérem, Jasmine nem tudja odavinni a telefonját. Hozzá van nőve! Depis szegény! -nyávogta röhögve az osztály picsája, Heather Harper.
Ezek után úgy ballagtam oda a tanárhoz és Cole-hoz, mint akinek a fogát húzzák. Igazából már meg sem lepődtem, hogy az egész osztály, velük együtt az új fiú is nevetett. A könnyeimtől már nehezen láttam, így úgy döntöttem minél gyorsabban visszamegyek a biztonságot nyújtó padomba, annál jobb.
-Szóval, osztály! -kezdte az ofő, mikor nagy örömére végre leültem. -Ő itt az új osztálytársatok. Kérlek mutatkozz be nekünk, Cole -mosolygott a fiúra.
-Örömmel -nevetett. -Sziasztok! Cole Sprouse vagyok, tizenkilenc éves. Most költöztünk ide, eléggé messziről. Tudok olaszul, spanyolul, és egy kicsit franciául, szóval a nyelvérzékem jó, de körülbelül hármas a tanulói átlagom. Nincs testvérem. Szeretek motorozni, és aludni. Azt hiszem ennyi -ejtett egy féloldalas mosolyt.
-Köszönjük! -biccentett a tanár. -Mivel nincs több üres padunk, ezért kérlek, ülj be oda hátra Jasmine mellé, és mostantól az lesz a helyed -tessékelte oda.
Vagy várjunk... MI VAN?! Mellém ültette?! MELLÉM?! Na neeem, ez itt az én padom, ide ugyan nem ül semmilyen idióta.
Cole ráérősen ledobta magát mellém, és unottan biccentett egyet, majd fejét lehajtotta a padra. Hát ez rohadt jó...
-Csak hogy tudd. Ez itt három éve az én padom -mutattam végig az említett tárgyon. - Ott három éve nem ült senki -vetettem oda neki.
-Ez sajnálatos dolog -mosolygott. -De mostmár én ülök itt -jelentette ki egyszerűen, majd visszafeküdt a padra.
Nemtörődöm módon megráztam a fejemet, és igyekeztem nyitott szemmel aludni az óra további részében, ahogy egyébként is szoktam.

///1459 szó! Ez tőlem nagy haladás😂 Jó, a többi rész már kicsit rövidebb lesz, de átlagosan kb 800-900 szavas részeket szeretek írni. Inkább legyen sok rövid rész, mint kevés hosszú, nemtom, nekem ez így jó😂
Nade remélem tetszett nektek ez az első rész, ha igen, ne felejtsetek el visszajelzést küldeni❤😅
Köszönöm, hogy elolvastátok❤ Sziasztok❤❤❤///

2019. május 27.