Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Happy birthday, handsome😍❤

Egy meglepően világos, fehér cuccokkal teli szobában nyitottam ki a szemem, mikor tekintetem beleütközött egy meglehetősen fiatal pasiba, aki azért valljuk be, nem tehetett panaszt a külsejére...
-Ugye a mennyben vagyok? Vagy inkább a pokolban? -vontam fel szemöldökömet kérdőn, ahogy észrevettem a pasas ingjén a névtábláját, amin a ,,pszihiáter" szó is szerepelt.    
-Üdv! Végre felkeltél! -köszöntött látszólag boldogan, és közelebb jött az ágyamhoz. -Én Dylan Jacobs vagyok, pszihiáter. És nem, nem vagy sem a mennyben, sem a pokolban -nevetett. -Sokkal inkább egy kórházban -mutatott körbe mulatságosan. 
-Hát ez fasza, mit ne mondjak... -dünnyögtem.
-Hogy micsoda? -kérdezett vissza.
-Á, semmi, felejtse el -ráztam meg a fejem.
Ez szuper. Össze vagyok zárva egy kórházban az egyébként full szexi pszihiáteremmel. Mármint gondolom az én orvosom, különben miért lenne itt?
-Szóval nekem csak annyit mondtak, hogy jöjjek be a 26-os szobába, mert itt van dolgom, de tulajdonképpen semmit sem tudok. Úgyhogy arra kérlek, meséld el, mi történt -mosolygott.
Chh, remek, jobb már nem is lehetne...
-Gondolom azért vagyok itt, mert véreztem, és abból ítélve, hogy éppen beszélek magához, asszem' nem haltam meg -húztam el a számat.
De most tényleg, hé, miért nem haltam meg?! Lepetézek komolyan mondom, ha valaki megint megmentősdit játszott, aztán itthagyott a szarban...
-Oké, és miért véreztél? -nézett volna mélyen a szemembe, ám nem hagytam, elkaptam tekintetem, és a bekötött kezeimet, valamint a belőlem kiálló csöveket pásztáztam. -Ne félj, nem harapok -tárta szét a karjait kuncogva.
-Ez eléggé magánügy... -makogtam, de magam sem tudtam, miért kezdtem el bármit is mondani egy vadidegennek.
-Figyelj, jártál te már pszihiáternél, Jasmine? -kérdezte visszatartott nevetéssel.
Állj! Miért tudja ez a fazon a nevemet?
-Nekem az a dolgom, hogy a hozzád hasonlókon segítsek. Valamint az, hogy megtudjam a magánügyeidet...  
-És mi van akkor, ha én nem akarok magának semmit mondani? -bátorodtam fel.
-Először is, hagyjuk ezt a magázódást, eléggé zavar -kacagott. -Másodszor pedig, muszáj mondanod, különben sosem szabadulsz a kórházból.
-Jó... Depressziós vagyok, oké?! Kibaszott hat éve! És igen, vagdosom magam, mert képtelen vagyok külső fájdalmak nélkül megélni azokat a belső fájdalmakat, amiket minden egyes rohadt nap megkapok a családomnak nem nevezhető emberektől, és az osztályomtól. De valójában senkinek nem hiányoznék, basszus, mindenki a halálomat várja, mégis hogy lennék képes végigcsinálni ezt önbántalmazás nélkül?! -keltem ki magamból teljesen.    
-De tisztában vagy vele, hogy az öncsonkítás nem oldja meg a dolgokat? -kérdezte.
-Hát hogyne... -forgattam a szemeimet.
-Akkor miért csinálod? Miért akarod magadat életveszélyes helyzetbe sodorni?
-Én... -kezdtem volna, ám elakadt a szavam. -Hát... Szóval... -sóhajtottam egyet, majd idegesen rárivalltam a férfire. -De valójában semmi köze ehhez senkinek! Nem akarom az összes gondomat kiteregetni egy idegennek!
-Ez érthető -mosolygott. -Ugyanakkor én azért vagyok, hogy segítsek. Megismerlek, anélkül, hogy bárki másnak elárulnám a titkaidat, és meggyógyítalak. Viszont ehhez az a legszükségesebb, hogy őszinte legyél hozzám, másképp nem megy -nézett a szemembe. -Benne vagy? -nyújtotta felém a kezét, várva, hogy megerősítésképp megrázzam.
Egy kissebb csend után végül beletördődve elfogadtam.
-Legyen -sóhajtottam.
Úgysincs más választásom, ez a csávó, meg az összes dilidoki olyanok, mint a kullancsok. Rögeszmésen meg akarnak gyógyítani, így rajtad lógnak, és meg szeretnék fejteni a gondolataidat, ám ha nem hagyod, lekötöznek, és gyógyszerekkel tömködnek. Na jó, azért ez túlzás, de akkor is baromira akaratosak... Hiába próbálnak segíteni, inkább csak rosszabbítanak a helyzeten. 
Kénytelen voltam elfogadni az ,,ajánlatot", hiszen másképp úgysem szabadulhatok.  
-Szuper, akkor mára ennyi. Pihenj, gondold át a dolgaidat, és találkozunk holnap. Szia! -köszönt el, majd kilépett az ajtón.
Ezaz, végre egyedül... Ideje kideríteni, ki juttatott kórházba. Legnagyobb meglepődésemre, a telefonom az éjjeliszekrényen, a macim mellett állt. Legelső gondolatom Cole volt, szinte biztosra vettem, hogy ő akart hős lovagként viselkedni, így idegesen ráírtam.

Jasmine Todd
,,Ugye most csak szivatsz?"

Jó, nem valami frappáns, de ha ő talált rám a mosdóban, akkor tudni fogja, mire gondolok. Néhány percen belül megérkezett a válasz.

Cole Sprouse
,,Miről beszélsz?"

Jasmine Todd
,,Te juttattál kórházba?"  

Cole Sprouse
,,Ó, hogy aaaz! Szívesen, hogy nem hagytalak kinyúvadni."

Jasmine Todd
,,Kösz szépen, seggfej! Most itt rohadok, és csövek vannak hozzám kötözve, valamint egy pszihiáter zaklatja az eddig tök nyugalmas életemet!"

Cole Sprouse
,,Aha, oké, biztos, de figyu már, engem totál hidegen hagy ez a dolog. Miért is beszélgetek még veled? Tudod, épp dolgom van... 👉👌"

Jasmine Todd
,,Örülök, hogy megosztod velem a pillanatnyi tevékenységedet...😒 Na szia."

Vártam egy kicsit, hátha visszaír... Leírja, hogy valójában csak viccelt, és mindjárt jön látogatóba hozzám, de a készülék csak egy ,,látta" feliratot jelzett. Aha, hajrá Jasmine, álmodozz csak... Ahj, basszus, nem egy hülye tündérmesében vagyunk, mégis mit gondoltam?!
Idegesen arrébb dobtam a telefonomat, és úgy döntöttem, talán jobban járnék, ha kipihenném az elmúlt napokat, ezért álomra hajtottam gondterhelt fejemet...

Váááááááá!!!! Ma van a mi csodálatos, cuki színészünknek a születésnapja😍😍😍❤❤❤  Köszönjük, hogy ennyi embert boldoggá teszel a munkásságoddal, imádunk❤❤❤

Thanks for everything, what you give for us❤ We really love you, Cole, you're the best actor ever, and you are an awesome man❤ So happy birthday, handsome😍❤

(Tudom, hogy valószínűleg sosem fogja ezeket látni, de nembaj😂👆👇)