Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Mint egy összeesküvés

A nap szokásosan unalmasan telt el. Hasam már erősen korgott, amikor végre elérkezett az ebédidő, így azelőtt igyekeztem beérni az menzára, mielőtt a többiek beözönlhettek volna. Ez nagyjából sikerült is, csak pár ember foglalta a helyet előttem. Minél előbb túl akartam lenni a kajáláson, aztán hazamenni, és bezárkózni.
Leültem ahhoz az amúgy négyszemélyes asztalhoz, amit mindenki elkerül, amióta ebbe az iskolába járok, mivel jómagam foglalok helyet ott. Már szinte végeztem is az evéssel, amikor bejött az osztályom fiúbandája. Ki akartam pucolni innen, hogy a mai nap már ne kapjak több beszólást, ám akkor Diego odajött hozzám, és a fejemre borította az általam vitt tálcát, aminek maradék tartalma loccsanva terült szét mind az arcomon, mind a padlón. A tányérjaim csörömpölve, apró darabokra törve értek földet, és egy pillanatig a menzán tartózkodó összes ember engem nézett, majd szinte mértani pontossággal egyszerre kezdtek el nevetni.
-Hupsz, bocsi! Nem láttalak! -nézett kamu-bocsánatkérő fejjel az életemet megkeserítő fiú, majd lenéző röhögéssel továbbállt, lepacsizni a barátaival.
Szorosan össze kellett szorítanom a fogaimat, illetve az ökleimet, hogy ne kezdjek el bőgni. Mivel néhány üvegszilánk beleállt a testem egyes részeibe is, ez az egész sokkal fájdalmasabban hatott rám, mint ahogy szokott.
Találkozott a tekintetem Cole-éval, és nem is tudom, talán némi megértés után kutattam az emberek között, de ezt az elérhetetlen dolgot senkitől nem kaptam meg, még tőle sem... Visszafolytott mosollyal oldalra döntötte a fejét, és figyelt.
Idegesen beharaptam alsó ajkamat, aztán ledobtam a kezemben maradt maradék dolgokat, és könnyekkel küszködve kiviharzottam az ebédlőből, miközben még mindig mindenki engem bámult röhögve.
Nem érdekelt semmi, csak rohantam hazafele. Futottam, futottam az emberekkel teli utcákon, aztán beleütköztem valakibe.
-Lám lám lám -csapta össze tenyereit Cole. Ez a csávó hogy a francba került ide ilyen gyorsan? Tutira tud teleportálni...
-Fú, hogy veled csak így tudok találkozni! -ordítoztam, majd arrébb lökve őt, mentem tovább, miközben már zokogtam.
-Miért, talán máshogy is szeretnél találkozni? -kiáltott utánam sejtelmesen.
-Kérlek... Szállj le rólam... -tagoltam sírva, visszafordulva felé.
-Csak mert tudod, én nem mutatkozom az olyan lányokkal, mint te, és... -folytatta az előbbit, de közbevágtam.
-Azt mondtam hagyj békén!!! -dőltem neki egy kerítésnek, és lecsúsztam a földre.
-Ahogy akarod -jelentette ki egyszerűen, vállát megvonva, majd elsétált.
Itt hagyott. Itt hagyott, miközben látta, hogy bőgök, és látta, hogy rohadtul szükségem van valakire. Titkon reménykedtem, hogy csak viccel, és visszajön, hogy ő lesz az, aki ittmarad, megvigasztal és... Atya ég, mégis mire gondoltam?! Még mindig ugyanaz a szerencsétlen lány maradtam, akinek a sorsa senkit nem érdekel, ezt pedig nem fogja megváltoztatni egy srác, aki újonnan érkezett ide. Istenem, össze kell szednem magam. Itt ücsörgök sírva az utca közepén... Ebben az egészben az a legrosszabb, hogy most megy el előttem körülbelül a harmincadik ember, és konkrétan mindegyik leszarja, hogy egy lány a járdán zokog.
Tulajdonképpen csak most vettem észre, hogy a lábaim véreznek a tányérból megmaradt szilánkok miatt. Igazából nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet csak így kiszedni a darabkákat, mindenféle fertőtlenítő nélkül, de úgy gondoltam, nekem már ennyi nem árthat. Éppen levettem a cipőmet, és a bokámból húztam ki az első szilánkot, amikor mellém lépett egy középkorú férfi.
-Jézusom, veled meg mi történt?! -simította meg gondolkodás nélkül gondterhelt arcomat.
Képtelen lettem volna beszélni, kezdtem elveszíteni a józan eszemet, így konkrétan ráborultam, és elkezdtem sírni a vállán.  
-Jól van, ne sírj. Orvos vagyok, elviszlek haza, aztán meglátjuk, mit tehetek, meséld el, mi történt pontosan -nyugtatott, majd a karjaiba vett, és elsétált velem a kicsit messze lévő autójához.
Berakott a hátsó ülésre, majd igyekezve elhajtott, nem törődve azzal, hogy esetleg összevérezem a tiszta kárpitot. Őszintén kicsit megrémültem saját tettemtől, hogy egy vadidegen kocsijában ülök, és a házába tartunk... Azért remélem nem akar elrabolni... Bár nekem már úgyis mindegy.
Nem sokkal később megérkeztünk egy szép nagy kertesházhoz. Nem tűnt túl hivalkodónak, inkább amolyan elegánsnak nézett ki.
A férfi ismét karjaiba akart venni, de kedvesen elutasítottam, úgyhogy besétáltam a mi házunkhoz képest hatalmas palotába.
-Gyere csak bátran! -hívott, majd előhúzott egy elsősegély dobozt a szekrényből.  
Kicsit megnyugodtam, mert valóban orvosi tudásnak megfelelően vette kezébe a különböző szereket.
-Azt hiszem itthon van a fiam, körülbelül annyi idős lehetsz, mint ő -mosolygott, miközben elszorította egy kendővel a bokámat, majd ráfújt érzéstelenítő spray-t, és óvatosan kihúzta az első szilánkot. Eléggé fájt, így folyatottan felszisszentem.
-Apa, hova raktad azt a szürke pólómat, mert nem találo... -hallottam egy sajnos nagyon is ismerős hangot, majd megláttam egy félmeztelen Cole-t.
Atya. Jó. Ég. Igyekeztem nem a baromi kockás hasát bámulni, ám ez meglehetősen nehezen sikerült. Már azt sem éreztem, hogy időközben kikerült a lábamból az összes szilánk.
-Ez valami vicc?! -néztem felváltva Cole apjára, és a fiára.
-Jó kérdés, mert aki kitalálta, annak elég szar a humorérzéke -fintorgott Cole, majd észrevette, hogy a kockáit számolgatom, így önelégülten elmosolyodott.   
-Ó, szóval ismeritek egymást? -nevetett Cole apja.
-Sajnos -vágtam rá.
-Fogjuk rá -mondta a fiú is.
-Szuper, akkor magatokra is hagylak titeket, mivel végeztem -mosolygott a férfi, mire Cole-al egyszerre kezdtük el kétségbeesetten ordítozni, hogy ne merészelje. -Ööö, megtudhatnám, mi történt köztetek? -vonta fel a szemöldökét. -Mármint, fogalmam sincs honnan ismeritek egymást, de az alapján, ahogy viselkedtek, kissé úgy tűnik mintha... -élte bele magát Mr. Sprouse a nem létező kapcsolatunkba, de Cole leállította.
-Apa, ne fantáziálj, még a semminél is kevesebb van kötünk -húzta el a száját undorodva Mr. Mégmindigfélmeztelen úr.
Szívesen visszavágtam volna azt, amire épp gondoltam, de úgy véltem, az eléggé bunkóság lenne...  
-Szóval... Én köszönöm szépen Mr. Sprouse, de én inkább megyek -jelentettem be, elővéve a legkedvesebb mosolyomat, ami inkább vicsorgásként hatott.
-Ááá, tehát a nevemet is így tudod -vigyorgott sejtelmesen a férfi.
-Apa, állj már le, légyszíves! -kiabált folytott idegességgel Cole.
-Jó, én komolyan nem szeretnék zavarni, úgyhogy köszönöm a segítséget, viszlát -hátráltam az ajtó felé. -Szia Cole -tettem hozzá egy kis habozás után.
-Csá! -köszönt érdektelenül.
Hát, ez kedves... Nem is értem, mit vártam.
-Szia! -mosolygott Mr. Sprouse. Komolyan olyan, mint akinek vigyorra vágták volna a száját.
Inkább kiléptem az ajtón, mielőtt a férfi itt tartott volna vacsorára. Semmi szükség több felesleges, kínos pillanatot teremteni. Hazaindultam, már ha azt a házat otthonomnak tudom nevezni...
Még mindig alig hiszem el, hogy ekkora pechben részesültem, hogy pont Cole apja volt az első, aki megállt segíteni.
És azt a jó büdös, milyen kidolgozott felsőteste van Cole-nak! Atya ég, Jasmine, ez így nem okés, nem szabad ilyenre gondolni... Már megint be fogok őrülni egy fiú miatt, és ezt nem engedhetem meg magamnak! Nem tűrök meg még egyszer akkora megaláztatást, amit abban az időszakban éltem át Tyler Bernard-al. Ó, igen... Az a Tyler Bernard, aki harmadik év eleje óta koptatja a börtön rácsait, és azóta is ott raboskodik az a rohadék, remélem még jó sokáig. Az a Tyler Bernard, aki olyan szinten alázott meg, ami a mai napig ugyanúgy futótűzként terjed, mint akkor, és ami már soha többé nem fog megállni, amíg öngyilkos nem leszek, és el nem hallgattatom a hangokat a fejemben...

///1140 szó!😱 Szóval, remélem tetszett nektek ez a rész, ha igen, ne féljetek véleményt kinyilvánítani😅❤ Hamarosan újra jövök, pusziiiii❤❤❤❤❤❤///

2019. június 3.