Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Bajos család

Jóóó reggelt! -keltem fel az idegesítő pszihiáterem hangjára.
Nagynehezen felültem, és kíváncsian néztem rá, várva arra, hogy okot adjon, mégis miért zavart föl legszebb álmaimból.
-Először is, gyógyszerek -tolt elém egy tálcát, majd lerakta a kisasztalra, nem törődve azzal, milyen furcsállóan nézek. -Másodszor pedig, jöttem beszélgetni -vigyorgott.
-Úr ég, de hajnalok hajnalán?! -nyafogtam.
-Reggel tíz óra van, úgyhogy ja, ideje lenne fölkelni, kisasszony! -rázta nevetve a mutatóujját. -Tehát, fordítsuk komolyra a szót. Kérlek tényleg őszintén válaszolj nekem -ragadta meg a mellette lévő füzetet, és tollat, várva a monológomra.
Minden mindegy alapon kiadtam magamból mindent. Ennél rosszabb úgysem lehet, nemde? Kérdezett, én pedig válaszoltam totálisan őszintén. Nem hittem, hogy valaha képes leszek egy pszihiáternek őszintén beszélni, de mégis valahogyan sikerült, ráadásul vagy egy órán át dumáltam, és a legmeglepőbb, hogy iszonyat jól esett kiadni a sok szart magamból. Meséltem Dylan-nek az apámmal való rossz kapcsolatomról, anyuról, az iskolai bántalmazásokról, az önbizalomhiányomról, Tyler-ről, és még Cole-ról is, ám azt a picike kis részletet nem említettem, hogy tulajdonképpen apám ölte meg az anyámat.
Miután abbahagyta a kérdések feltevését, megállapította a diagnózist, valamint szóvá tette a véleményét.
-Figyelj, Jasmine, azok alapján, amiket elmondtál, valóban teljesen látszik, hogy magadba süllyedtél, depressziós vagy, és nem tudsz kikecmeregni belőle. Én azt javaslom, hogy egy másik iskolába menj át, valami jó messzi suliba, ahol tiszta lappal indulhatsz, és barátokat szerezhetsz, amikre azért eléggé szükséged lenne jelenleg. El kell engedned a múltat, másképp semmi nem fog sikerülni, úgyhogy lebegjen ez a szemed előtt. Kapsz most gyógyszereket, amiktől jobban fogod érezni magad. Megadom, hogy mikor mennyit kell bevenned, kérlek tartsd be. Ezen kívül minden héten egyszer találkozni fogunk, felmérem az állapotodat, ha kell, másmilyen gyógyszert kapsz, és a többi... Délután hazamehetsz a kórházból, de arra kérlek, ne feledd, amiket mondtam. Ez nem az én harcom, hanem a tiéd. Én hiába küzdök, ha te még csak meg sem próbálod -mosolygott halványan.
Ezután megbeszéltük a gyógyszerekkel kapcsolatos fontosabb dolgokat, majd a pszihiáterem elment. Végre... Megragadtam a telefonomat unaloműzésképp, ahol egy üzenet fogadott apámtól.
,,Natalie megy érted majd a kórházba"
Ennyi? Egyrészt komolyan ennyit kapok a saját apámtól? Elküldi értem az új ribijét, és baromira leszar, tekintve, hogy véletlenül sem jött volna be látogatóba, vagy írt volna valami kedveset. Másrészt pedig komolyan gondolta, hogy egy levegőt fogok szívni azzal a nővel?! Te jó ég, apám egy barom.
Nem számítottam rá, hogy életben maradok. Egyáltalán nem... Ezért most magyarázkodhatok mindenkinek, hála a mi hős Cole Sprouse-unknak.    

Égetően hosszú idő telt el, mire Natalie megérkezett értem. Küldött egy sms-t, hogy induljak meg lefelé, mert pár perc múlva ideér. Mindenre felkészültem, de arra, ahogy a nő fogadott, biztosan nem.
-Hátra ülsz, mert összekoszolod az új kocsimat -jelentette be, ahogy kinyitottam az első ajtót, majd lefektette az elég furcsa szabályait. -Nem húzod le az ablakot, mert szétmegy a hajam, és a sminkem. Nesze, itt egy törölköző, ezt rakd a segged alá -vágta hozzám kelletlenül. -Nehogy összekoszold a kárpitot... Ja, és ne leheld be az ablakot, vedd le a cipődet, és remélem nem büdös a lábad. A cuccaidat az öledbe rakjad. Ne hajazd össze az autót, és ne szólj hozzám egy szót se -fejezte be, majd makacsul előre nézett, mintha ott se lennék. Kedves egy nőszemély...
Próbáltam figyelembe venni az összes utasítást, és bár úgy éreztem magam, mint egy kutya, nem volt kedvem felesleges vitákhoz. Jól van, akkor játsszunk így...
Tíz kínos perc után végre megérkeztünk. Kíváncsian vártam, apám otthon lesz-e, ugyanakkor féltem, nem akartam rögtön pofonokkal kezdeni.
-Cam szívem! Meghoztam a mini ribit! -kiáltotta el magát nyekergve Natalie.
Ezt pont ő mondja?! Szúrós szemekkel néztem rá, mire a nő csupán gúnyosan elmosolyodott. Már csak arra eszméltem föl, hogy egy hatalmas pofon csattan az arcomon, és szétterülök a földön.
-Halálvágyad van, te idióta?! -üvöltötte apám.
Franc... Szóval itthon van. Felszisszentem, ahogy hozzáértem arcomhoz, ami sikeresen felrepedt.
-Fizethetem a hülye kórházi kezelésedet is, és azt a rohadt pszihológust, vagy mi a tökömet! -ordította, miközben pólómnál fogva felhúzott a földről, és a falnak nyomott. -Inkább dögöltél volna meg abban a kibaszott wc-ben! -újabb pofon.
Utat adtam könnyeimnek, egyszerűen nem bírtam tovább. Mikor végre elengedett, és elhátrált, szembe találtam magam egy ideges férfivel, és a kezét fogó, vihogó nővel. Egyszerűen undorítóak... Hitetlenül felhorkantam, majd a szobámba rohantam.
Zokogva félresöpörtem mindent, törtem, zúztam, végül pedig erőtlenül rogytam le az ágyamra. Annyi mindenen keresztülmentem már életem során. Tulajdonképpen nem is volt gyerekkorom...
Oké, nyugodj meg, Jasmine. Elmész sétálni, és minden rendben lesz. Ezaz! Séta! Ez kell most nekem. Elmegyek a kedvenc parkomba, üldögélek egy kicsit, és jobb lesz.
Nem kellett sokat öltöznöm, ősz révén egészen kellemes délutánnak örvendhettünk. Miután kicsit rendbeszedtem az arcomat, felkaptam a bőrdzsekimet, leszaladtam a lépcsőn, vigyázva, nehogy bárki is észrevegyen, majd lábamra húztam fehér nevenincs cipőimet, és halkan kisurrantam az ajtón. Végre! Szabadság! Hatalmasat szippantottam a friss levegőből, és elindultam nem túl hosszú utamra. A madarak csicsergését, az autók dörmögését, kutyák ugatását hallgatva negyed órán belül megérkeztem kedvenc padomhoz, ahol szokás szerint most sem ült senki. Lehuppantam, szétterültem, sírtam tovább, és az égre meresztettem szemeimet. Csak a szokásos... Anyuval régen sokszor csináltunk ilyet, lefeküdtünk a földre, a felhőket bámulva, miközben jókat nevettünk egymáson.
Nosztalgiámat egy éppen megérkező hangos, motoros csapat zaja szakította meg. Mérgesen puffogva tekintettem feléjük, és... Ó, anyám, ezek az osztálytársaim! Hát persze, a szembeni bár a tanyahelyük... Minden délután itt csöveznek, és piálnak. Francba, biztosan velük van Cole is... Elfordultam, nem akartam, hogy még itt is cikizzenek. Szerencsémre már majdhogynem sötét volt, így kétlem, hogy felismernének, de fő az óvatosság.
Úgy tűnt, rajtam sem a sötétség, se semmi nem segíthet, ugyanis pár perccel később felém füttyentgettek, és ordibáltak.
-Hé, ez nem Anorexia? -kiáltotta az egyik. 
-Ez asszem' Jasmine! -ordított egy másik. Jé, valaki tudja a nevem.
Ekkor egy ismerős alak felém tartott, amitől én előre megijedtem. Ez Cole! Bakker, én még mindig itt szipogok, nehogy idejöjjön... 
-Hello -ült le mellém, nem törődve a gondolataimmal, amiket amúgy ő tökre nem hall.
-Szia -igyekeztem normális hanggal válaszolni, de természetesen éppen most rekedtem be a sírás miatt.
-Te sírtál? -nézett kutakodóan a szemembe.
-Nem, dehogy -tekintettem makacsul a földre, fejemet rázva. -Miért jöttél ide? Várnak a barátaid... -biccentettem feléjük, terelve a témát.
-Igazából meg akartam kérdezni, ha már itt vagy, hogy nem akarsz-e beülni velünk ide a bárba -kereste a tekintetemet továbbra is.
-Hogy én?! -meresztettem ki a szemeimet.
-Aha -biccentett, mintha ez olyan természetes lenne.
-Na ne viccelj -röhögtem. -Mondtam, hogy menj vissza, nem kell velem foglalkoznod...
-Komolyan gondoltam... Gyere velünk, hidd el, jó lesz -mosolygott.
-Cole, abban a társaságban... -mutattam oda. -...mindenki gyűlöl. Mégis hogy gondolod, hogy pont engem közéjük invitálsz?!  
-Nyugi már, ez az osztálynak a normálisabb fele, plusz néhány haverom. Ne legyél ennyire feszült, élvezd az életet! -állt föl, majd tárta szét hátrálva a karjait, hatalmas vigyorral az arcán. -Akkor jössz, Hamupipőke?
Unottan sóhajtottam, végül megadóan álltam föl a padról, és követtem, miközben úgy tettem, mintha a ,,Hamupipőke" elnevezés nem hatott volna meg. Na, érzem, hogy ennek baromira nem lesz jó vége... 

/// Uram atyám gyerekek! Lassan elérjük az 1K olvasottságot, ami azt jelenti, hogy nemsokára túllépjük a másik szeretett történetem, a Keresztrefeszítettek olvasottságát! Köszönök nektek mindent, a sok-sok vote-ot, kommentet❤❤❤❤ Iszonyatosan jól esnek❤❤❤///