Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Az apám

Fél év telt el. A saját szobámat egészen kicsinosítottam, és rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam itt, mint a valódi otthonomban. Szabad kijárást kaptam a pszihiátrián belül, és Dylan-nek sem feltétlen kellett mellettem lennie, mivel úgy ítélték, hogy mostmár nem jelentek veszélyt önmagamra, és ez így igaz. Rengeteget javult az állapotom, az öngyilkos gondolatok teljesen elmúltak, hiszen végre boldog lehettem. Boldog a barátnőimmel, egy szuper pszihiáterrel, és a világ legcsodálatosabb pasijával.

-Hahó! -nyitott be az ajtómon Cole, amikor éppen egy könyvet olvastam. Az emberek megkedvelték őt itt a pszihiátrián, éppen ezért kapott szabad bejárást a szobámba is felügyelet nélkül, szóval minden nap meglátogatott.

Ahogy megláttam őt, a szívem pont ugyanolyan hevesen kezdett el dobogni, mint amikor először csókolt meg. Hiába telt el fél év, az érzéseim iránta egyáltalán nem változtak, sőt, erősödtek. Azonnal félredobtam a könyvet, és odaszaladtam hozzá, mire ő egy hosszas csókkal fogadott.

-Bárcsak ne itt kellene meglátogatnom téged -ölelt át lágyan. -Mikor engednek már végre haza?

-Nem tudom -húztam el a számat. -De talán jobb ez így, nem is akarok hazamenni. Azt sem tudom, hogy egyáltalán van-e még otthonom...

-Te is tudod, hogy mi bármikor szívesen látunk -mosolygott rám. -Apám már teljesen meg van kattanva, tudod mennyire össze akart minket hozni még az elején -nevetett fel. -Most pedig már tökre ki van készülve, hogy mikor láthat végre téged.

Válaszoltam volna, ám ekkor egy hatalmas csapódást hallottunk kintről, és dulakodást. Kérdőn egymásra néztünk Cole-al, majd mindketten kirohantunk a szobából. Lentről jöttek a hangok, szóval leszaladtunk a lépcsőn, ahol az egyik itt dolgozó férfi feküdt a padló közepén, a fejét fájlalva. Másodpercek alatt összeállt a kép a fejemben, amikor megéreztem a bűzös, jól ismert alkohol, és dohány szagot, majd megpillantottam a hozzá tartozó embert is.

-Utoljára mondom, nem fogok fizetni a buzi ellátása miatt! -ordította apám, majd ismét nekiment a recepciós férfinak, és a földhöz vágta. Ebben a pillanatban apám észrevett engem, és Cole-t, majd szinte habzó szájjal felénk sietett.

Cole ösztönösen elém állt, de apám arrébb lökte őt, neki a falnak, aztán célirányosan felém tartott. Tudtam már, hogy mi következik, azonban mozdulni sem tudtam, a lábaim földbe gyökereztek, a lélegzetem pedig elállt – na nem éppen a jó érzés miatt. Természetesen tudtam, hogy ez lesz, mikor egy hatalmas pofont lekevert nekem, ám mégis meglepődtem, amikor fölszedett a földről, és a falnak nyomott, hogy beszéljen hozzám.

-Tudom ám, hogy csak a seggedet áztatod ebben a koszfészekben te kis kurva -suttogta baljóslóan a fülembe, kábé öt centire az arcomtól. Áradt belőle az alkohol szag, tehát tudtam, hogy hót részeg, és az ismerős érzet borzasztó undort váltott ki belőlem. -Nem fogok fizetni az úgynevezett ellátásod miatt, hanem szépen hazatolod a picsádat, mert nem akarod úgy végezni, mint anyád -vigyorgott gúnyosan, mintha lenne hozzá joga, hogy anyu nevét a szájára vegye. Hatalmas tőrt forgatott meg a szívemben, és pont mint régen, elkezdtem zokogni, akárcsak egy tehetetlen pólyás...

Ekkor Cole feltápászkodott a földről, és dühösen nekirontott apámnak. Leszedte rólam, leterítette a földre, és addig ütötték egymást, amíg Cole-nak sikerült mozgásképtelenné tennie a férfit. Megragadta a pólójánál fogva, és a falhoz nyomta, csakúgy, mint apám engem az előbb.

-Ha még egyszer egy ujjal is hozzáér Jasmine-hez, akkor nem fogom ennyiben hagyni, megkeresem, és addig ütöm a mocskos képét, amíg az életéért fog könyörögni -köpködte Cole a szavakat.

-Pfff... -röhögött fel apám, miközben a szájában lévő vért Cole arcába köpte. -Szóval te vagy az a kis féreg aki dugja őt, nem igaz? -vigyorgott.

Szavaira Cole újra bedühödött, szemei elfeketedtek, és ismét leterítette apámat a földre, hogy tovább üsse. Ekkor érkezett meg három hatalmas férfi, akik szétszedték a két dulakodó embert. Valójában már Cole-t kellett lefogniuk, hogy ne menjen neki újra apámnak, míg az szinte ájultan, gúnyosan tovább nevetgélt az egyik biztonsági őr karjaiban. Igazából fel sem fogtam, mi történik, azt láttam, hogy apámat kiviszik a férfiak, és valaki tárcsázza a rendőrséget, mindenki rohant össze-vissza, Cole idegesen kiabált az emberekkel, hogy megvédje az igazát, míg Dylan szaladt hozzám, hogy a karjaiba vegyen.

-Jasmine? Jasmine, ugye jól vagy? -kérdezte aggódva, miközben én üveges tekintettel meredtem magam elé. -Ki volt ez? Ki volt ez a tag? Jasmine! -hadarta idegesen.

Nem tudtam azonnal megszólalni, mert amúgyis éreztem a vér fémes ízét a számban, és a sajgó arcomról eszembe jutott az összes megrémítő emlékem apámmal kapcsolatban. Anyu tehetetlen teste, ahogy feladja a harcot, én pedig nem teszek semmit...

-Az apám... -suttogtam megsemmisülve, megbénulva az emlékek hatására.

2020. június 3.