Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Nevelőszülők

Az idő csak telt, és telt, szinte fel sem tűnt, annyira gyorsan történt minden. Apám sikeresen börtönbe került, a bíróságon való tanúskodásom éppen eléggé meggyőző volt, plusz apám is csodával határos módon a nyomásnak köszönhetően bevallotta legtöbb tettét, tehát nem volt nehéz dolgunk. Persze utolsó találkozásunkkor még egy halálos fenyegetést hozzám vágott, ami a terápiáknak köszönhetően szerencsére már nem tudott nagyon meghatni, aztán onnantól kezdve már egyáltalán nem is láttuk egymást.

Ezután alig telt el két hét, mikor Dylan megérkezett a hírrel, hogy egy kedves pár szeretne engem megismerni. Picit félve, ám mégis hatalmas izgalommal és örömmel néztem a találkozás elé. Dylan szerint a házaspár idejön, és beszélgethetünk hármasban, és meglátjuk mennyire leszünk szimpatikusak egymásnak. Egyébként azt is mondta, hogy pár napon belül hazamehetek, tehát ha úgy van, már költözhetek is hozzájuk. Ez az egész rettentően rémisztő, de mégis izgalmas volt. Nem is tudom leírni, milyen érzések kavarogtak bennem, amikor Dylan szólt, hogy itt vannak, és kövessem őt egy kisebb helyiségbe, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Persze Cole addig ott állt mellettem, ameddig csak lehetett, és támogatott, ám innentől már el kellett engednie a kezemet. Szó szerint is.

Beléptem egy pici szobába, ahol egy asztalnál már ott ült két ember, akik amint megláttak, abbahagyták a beszélgetést, és fülig érő mosollyal fogadtak. A nő barna haja szépen csillogott, szemei kékeszöld színekben pompáztak, testalkata így ülve teljesen átlagosnak látszott, arca pedig ápoltnak tűnt, minimális smink használatával is gyönyörűen festett, és ez tetszett benne. A férfi szintúgy filmbe illőnek nézett ki, rövid, barna haja volt, mogyoróbarna szeme, az ő testalkata pedig egy kicsit testesebbnek nézett ki. Körülbelül harminc év körüliek lehettek, és mindkettejük arcáról sütött, hogy már alig várták a találkozást, és örömmel lennének a nevelőszüleim. Annyira tökéletesnek tűnő család. Túlságosan tökéletes, és én úgy éreztem, nem érdemlek meg ilyesmit...

-Szóval Jasmine, ők itt Edward és Natalie. És Natalie, Edward, ő pedig itt Jasmine -mutatott be gyorsan minket egymásnak Dylan, majd odatessékelt az asztalhoz, hogy leüljek velük szembe, a pszihiáterem pedig odaült még három másik ember mellé, akiket eddig észre sem vettem. Kezük papírokkal volt tele, és szigorúan méregették a házaspárt, tehát feltételezem ők intézik a hivatalos papírokat, és az örökbeadást.

-Szia kedvesem! -állt föl Natalie, hogy kezet rázzon velem, majd a férje is így tett. -Annyira örülünk, hogy végre megismerhetünk, már nagyon vártunk erre a pillanatra -mesélte lágy, kedves hangon a nő.

-Natalie mindig túlizgulja a dolgokat, ezért ma is eléggé kicsípte magát -szólt szórakozottan Edward. -De valóban már nagyon vártuk, hogy megismerkedhessünk -mosolygott ő is.

-Én is örvendek a találkozásnak -vágtam kedves arcot. Mondjuk a szavaimat komolyan is gondoltam, csak annyira furcsa ez az egész így nekem még.

-Szóval... -kezdett bele Natalie nagyot nyelve, félve, hogy valami rosszat mond. -Tudod, nekünk nem lehet gyermekünk, és ezért döntöttünk úgy, hogy segítünk egy elárvult életen... Hallottuk a történetedet, és azonnal tudtuk, hogy téged szeretnénk, ugyanis szeretnénk segíteni abban, hogy ennyi év után újra megtapasztalhasd a család szeretetét, hogy végre legyen egy hely, ahol félelem nélkül, boldogan élhetsz. A férjemmel úgy gondoljuk, tudjuk biztosítani neked ezeket a körülményeket, persze csak ha te is, és a hivatalos szervek is úgy döntenek, hogy megfelelő otthonra lelnél nálunk -mesélte lelkesen, és mégis szerényen a nő.

Számomra ő nagyon szimpatikus volt, kissé emlékeztetett anyura a stílusa, a megjelenése, a beszéde... Kedvesnek tűnt, és látszott rajta, hogy nagyon ragaszkodik hozzám. Ám én legfőképp Edward-ra voltam kíváncsi, rettegtem, hogy esetleg újra egy rossz környezetbe kerülhetek, egy újabb rossz apával.

-Értem -makogtam megilletődötten. -És miért nem egy fiatal kisgyermeket fogadnak örökbe? -böktem ki a kérdést, ami legjobban szúrta az oldalamat. -Hiszen én törvényileg hamarosan már nem is leszek kötelezve arra, hogy önökkel maradjak, elköltözhetek, mivel tulajdonképpen nemsokára felnőtt leszek.

Edward mintha megérezte volna, hogy leginkább rá vagyok kíváncsi, és attól tartok, hogy ő milyen, így elkezdett beszélni.

-Jajj, kérlek, hagyjuk a magázódást -legyintett mosollyal. -Nos, ezt mi sem tudjuk megmagyarázni pontosan -kezdett válaszolni a kérdésemre. -A te történeted valójában nagyon megfogott minket, én személy szerint egy ugyanilyen apával nőttem fel, anyám pedig korán elhagyott engem. A mai napig nem törődnek velem, egyszer sem látom őket, mintha nem is léteznék -sóhajtott fájdalmasan. -Nem kevés év telt el, és még mindig nagyon fáj a dolog... Amikor megláttunk téged, én már azonnal tudtam, nem akarom, hogy ugyanezt te is átéld a hátralevő életed részében, hiszen a világ legborzalmasabb dolga szülők nélkül felnőni, és így is élni -húzta el a száját. -Szerencsére Natalie szülei imádnak minket, és rengeteget törődnek velünk, ahogy mi is velük, tehát mosolygós nagyszülőkből sincs azért hiány -vigyorgott. -Tudjuk, hogy az idősebb gyerekeket nem igazán szeretik adoptálni, éppen ezért szeretnénk téged. Tisztában vagyunk vele, hogy hamarosan el is költözhetsz, de nyilván szeretnénk neked biztosítani egy anyagi háttért, támogatást, és szeretetet. Nincsenek anyagi gondjaink, tehát bármelyik egyetemre mehetsz, bármilyen lakást választhatsz a jövőben. Segíteni szeretnénk.

Ennyit kellett mondania, és máris szimpatikussá vált ő is. Azt hiszem boldogan tölteném el velük a hátralevő hónapjaimat kiskorúként, és utána nagykorúként örülnék, ha segítenének megélni a nagyvilágban.

-Rendben. Nagyon kedvesnek tűntök -mondtam ki jobb ötlet híján azt, amit valóban gondolok.

-Jajj, neked pedig már a kisugárzásod is megnyerő, szívem -hízelgett Natalie. -És most mesélj magadról, drágám, hogyan szereted a szabadidődet tölteni, miben vagy tehetséges, hogyan szereted a dolgokat csinálni... -sorolta izgatottan.

-Hát... -kezdtem bele. -Valójában nagyon szeretek rajzolni, és festeni -böktem ki szégyenlősen. -Az állatokat is szeretem, de eddig sajnos apám miatt nem lehetett, hiába akartam volna -húztam el a számat szomorúan.

-Ez nem lesz gond, mert állataink vannak dögivel -nevetett fel Edward. -Van három örökbefogadott kutyusunk, kettő utcáról befogadott cicánk, és néhány lovunk. Ahogy látod, eléggé az örökbefogadás pártján állunk... Megtanulhatsz lovagolni, ha szeretnél, mert Natalie lovasoktató, ezért is vannak otthon lovaink, habár ő máshol dolgozik -kalandozott el. -Remélem nem zavarnának téged az állatok -bizonytalanodott el félve, mint aki megbánta, amit kimondott.

-Hú, dehogyis, éppen ellenkezőleg -lelkesedtem fel. -Tényleg nagyon szeretem az állatokat, és örülnék ha végre lehetnének sajátjaim is! És komolyan megtanulhatnék lovagolni? -tettem össze izgatottan a kezeimet. -Ahw, titkon mindig vágytam rá, hogy foglalkozhassak lovakkal!

-Ennek nagyon örülünk -könnyebbültek meg mindketten, ahogy hallották, hogy örömmel fogadom az állatokat. -Bármikor, amikor kedved tartja, lovagolhatnál -derült föl Edward. -Esetleg van még valami, amit szeretsz csinálni a mindennapjaidban? -kérdezte.

-Nem is tudom... Nem igazán van konkrétum. De majd kialakul még ez is -vontam meg a vállamat.

Ezek után még nagyon sokat beszélgettünk. Néha kitekintettem Dylan-re, aki bátorítóan, és elégedetten figyelt minket. Beszéltünk a szokásainkról, hogy ők hol dolgoznak, mivel foglalkoznak, milyen házuk van, merrefele laknak, szóba jött az iskolai bántalmazás téma, és ezzel együtt az iskolaváltás is, hogy hova szeretnék átiratkozni. Ezen kívül beszéltünk még Cole-ról is, Tyler-ről, apámról, és a végére anyura is elterelődött a szó, akiről bár nagyon nehezen, de képes voltam megnyílni. Hiszen mégiscsak a jövőbeli szüleimmel ismerkedek, joguk van tudni, eddig mi történt az életemben.

Mikor már mindannyiunknak elfogytak a szavai, Natalie párás szemekkel rám nézett, és így szólt.

-Őszinte szívemből remélem, hogy mi lehetünk a nevelőszüleid -fogta meg a kezeimet könnyezve.

Fölálltam, ők is, és szerintem ugyanarra gondoltunk. Odasiettem hozzájuk, ők pedig szorosan a karjaikba zártak. Elmondhatatlanul jó érzés volt ismét egy felnőtt ölelő karjait érezni. A tudat, hogy ők lesznek a nevelőszüleim, szívetmelengető. Bár rettentően féltem ettől az egésztől, most mégis hatalmas örömmel állok elébe.

2020. július 8.