Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Csók vagy nem csók?

A barátnőim is velem örültek, mikor megtudták, hogy Cole idejön. Már az első napokban mindent elmeséltem a fiúról nekik, és ők is totál odavannak érte. Még nem látták élőben, de azt hiszem lesz itt olvadozás, ha megpillantják... Ők úgy gondolják, hogy Cole keze nem volt benne a Tyler-ös dologban, maximum kihasználták őt, vagy valami ilyesmit feltételeznek. Őszintén remélem, hogy ez tényleg így van, bízom benne, hogy Cole előáll valami nyomós indokkal, amiért így átvert, és aztán újra jóban lehetünk. Nem érdekel, ha nem lesz több ebből, mint barátság, egyszerűen csak élvezni szeretném a társaságát.

-Azért légy óvatos -intett óva Dylan. -Nem szeretném, hogy visszaessél, nagyon szépen haladunk, és ha ez a fiú tönkretesz most mindent, akkor többé nem látogathat meg! -figyelmeztetett szigorúan. -És persze ha megbánt, elkezdhet tőlem is félni -enyhült meg vigyorogva.

Természetesen Dylan is tudott mindent a Cole és közöttem lévő bonyodalomról. Dylan-el a kapcsolatunk barátivá vált, nagyon szívesen osztottam meg vele a problémáimat, már nem úgy tekintettem rá, mint pszihiáterre, hanem mint barátra. A gyógyszereket sem kellett senkinek lenyomnia a torkomon, már szívesen vettem be őket, ugyanis egy hónap alatt elérkeztem arra a szintre, hogy már szeretnék meggyógyulni, akarok élni, és igenis küzdeni. Mindezt ennek a hatalmas családnak köszönhetem, akik gondoskodnak rólam. Amber is kezdi leküzdeni a félelmét, ugyanis Dylan-el tök jól kijönnek. A pszihiátrián lévő fiúkkal már megbarátkozott, és bár most van némi fenntartása Cole-al kapcsolatban, megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj, támogatom ahogy tudom, segítek, hogy ne kelljen rettegnie a számára idegen fiútól. Látom rajta, hogy kissé szorong ettől az egésztől, de azt mondta mindenképp meg szeretne ismerkedni Cole-al, úgy gondolja ez is a gyógyulásának egy része kell hogy legyen.

Lázasan készülődtem, már baromira ideges voltam a találkozás miatt, igyekeztem a lehető legjobb rongyomat előhalászni a cuccaim közül, amiket apám behozott nagy nehezen. A hajamat kifésültem, és felvettem egy lengébb színes ruhát, fekete farmerral. Általában mindig melegítőben vagyok, összekontyolt hajjal, mert itt nem számít hogyan nézel ki, mindenki úgymond ,,itthoni" ruhában van, egyszerű megjelenéssel, szóval most, hogy végre farmerban lehetek, eléggé furcsa érzés. Kedvem támadt volna sminkelni is, de ahogy a tükörhöz léptem, rájöttem, hogy hiábavaló minden, és a lelkesedésem alábbhagyott. Bármennyire is kedves itt mindenki, az önbizalomhiányomat senki nem tudja elmulasztani. Még mindig ugyanolyan csúnyának és borzalmasnak tartom magamat, mint eddig, és nem hinném, hogy valaha ez az érzés el fog tűnni. A tükör előtt állva rádöbbentem, hogy teljesen feleslegesen készülődök, Cole valószínűleg annyit fog mondani, hogy soha többé ne találkozzunk, és ne beszéljünk. Ekkor kissé elbizonytalanodtam...

-Kopp kopp, királylány -lépett be Dylan az ajtón. -Ejj de kicsípte magát valaki -élcelődött.

-Ah, igen, de feleslegesen... -léptem arrébb a tükörtől csalódottan.

-Mi? Miért? -lepődött meg. -Tudod mit, mindegy is, itt van a srác, már csak rád vár -vigyorgott.

-Tessék?! Nem tudtál volna előbb szólni? -akadtam ki. -Még nem vagyok ké...

-Totálisan kész vagy drágám, ne aggódj -szakított félbe mosolyogva. -Itt leszek veled végig, mivel nem hagyhatlak magadra, és a barátnőid is hamarosan megérkeznek, aztán ha úgy gondolod, kettesben szeretnétek beszélgetni, szólj nekik nyugodtan, hogy menjenek, nekem viszont muszáj maradnom -tárta szét a karjait amolyan ,,ez van" stílusban.

Bólintottam, és ebben a pillanatban Cole lépett be a szobámba teljes életnagyságban. A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem elájulok, a pillangók a gyomromban sürögtek-forogtak, és az összes végtagom remegett. Ő is csak állt, és nézett, egyikünk sem szólalt meg. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, ő viszont az enyémről valószínűleg annál többet, mert tutira full vörös voltam.