Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Pszihiátria

Ismét azon az ismerős helyen ébredtem... Hypo szag, fehér falak, nyomasztó hangulat. Ám ezúttal emlékeztem mindenre. Szánalmas életem összes pillanatára, az elmúlt időszak folyamatos, szűnni nem akaró fájdalmaira, Cole pillantására, mikor Tyler-el kellett szembenéznem... Végül bűnbakot kerestem. Cole nem tenne ilyet velem. Biztos hogy nem szándékosan hagyta, hogy így darabokra törjenek Tyler visszahozásával. Valaki rászedte erre az egészre. Mégis miért csókolt meg aznap éjjel? Miért csinálta? Egyáltalán miért kezdett el velem kapcsolatba lépni?

Az agyam egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy Cole pontosan ugyanolyan, mint Tyler... Pedig azt hiszem, ez a rideg valóság. Átvert. És én ismét nagyon is hittem neki...

-Jasmine! -eszméltem föl Dylan hangjára. -Jól érzed magad?

Na igen. Üdv újra a kórházban. Vagy a pszihiátrián. Már ebben sem vagyok biztos.

-Még kérdezed? -válaszoltam fél perces csend után könnybe lábadt szemmel. -Mégis hogy lehetnék jól mindezek után? Hogy élhetnék így tovább?

-Igazad van, hülyeség volt megkérdezni... -dörmögte magában, de én is hallottam.

-Hát nem látod? Mindenkinek csak a terhére vagyok! Mindenki utál, még a saját apám is gyűlöl. Hogy várhatnám el idegenektől, hogy gondoskodjanak rólam? -sírtam el magam. -Sajnálom Dylan, de ezúttal nem lesznek elegek a dilibogyók... Semmi sem segíthet már rajtam, érzem! Nem akarok itt lenni, többé senkinek nem akarok a terhére lenni, senkinek nem kellene, hogy többé szúrja a szemét a jelenlétem. Csak engedj el, hagyj meghalni, kérlek... Így minden gondom megoldódna! -tettem össze könyörgőn kezeimet.

-Nincs olyan eset, amin ne lehetne segíteni. Ne aggódj, minden rendben lesz. Az öngyilkosság nem old meg semmit... -próbált nyugtatgatni.

-Rendben?! Mégis hogy lehetne minden rendben? Akkor lenne minden rendben, ha végre meghalhatnék! Könyörgöm, engedj el! -másztam felé, mire ő gyorsan felállt a székéről, és hozzám sietett, nehogy leessek az ágyról.

-Itt vagyunk a pszihiátrián. Sok hozzád hasonló tini van itt, akik komoly betegséggel küzdenek. Meglátod, ahogy elkezdesz velük beszélgetni majd a csoportterápiákon, meg fogjátok találni a közös hangot, és barátokat fogsz szerezni. Higgy nekem, ők nem olyanok, mint az iskolában a gazdag seggfejek. Hasonló múltatok van. Mindannyiótoknak. És éppen ez az, amire neked szükséged van most. Barátokra -mosolyodott el halványan, és bátorítóan megszorította a kezemet.

Nem tudtam mit mondani. A könnyeim egyre jobban patakzottak, és Dylan azonnal tudta, mire van szükségem ebben a pillanatban, úgyhogy szorosan átölelt.

-Egyelőre itt kell maradnod, de állandó felügyeletet fogsz kapni, nehogy kárt tegyél magadban -kezdte. -Szépen beveszed a gyógyszereket, és én is minden nap jövök, hogy beszélgessünk az állapotodról. Illetve csoportterápiára fogsz hamarosan járni, ahol építjük az önbizalmadat, és csökkentjük a magányosság érzését benned. El kell fogadnod, hogy innentől kezdve minden megváltozik, jobbra fog fordulni az életed. Tudom, hogy most ezt az egészet egy nagy baromságnak tartod, de meg fogod látni, hogy hónapokon belül hatalmas javulás lesz az állapotodban -biztatott, hogy mutassak egy kis életkedvet. -Édesapádnak be kell jönni, hogy jóváhagyja ezt az egészet, és aztán itt fogsz maradni jó ideig. Kérlek bízz bennem, itt mindenki csak jót akar neked -búgta kellemesen mély hangjával úgy, hogy már majdnem el is hittem.

-Felesleges... -suttogtam.

-Tessék? -vonta fel a szemöldökét.

-Apám nem fog bejönni ide... Végképp nem fog semmit aláírni, vagy kifizetni. Felesleges bármivel is próbálkozni -magyaráztam.

-Hm... Azért én megpróbálnám -vigyorgott sejtelmesen. -Ha az õ gyönyörűszép lányának segítségre van szüksége, rajtam ne múljon, hogy megkapja-e.

-Pfff... Ugyan már -horkantam fel. -Csak azért mondod ezt, mert ez a dolgod.

-Pedig szerintem tényleg gyönyörű vagy -mosolygott. -De igazad van. Pszihiáterként az is a hatáskörömbe tartozik, hogy növeljem a pácienseim önbizalmát. Ott fogjuk kezdeni, hogy rávilágítok, valójában milyen csodálatos ember vagy, és végül te is be fogod látni. Mert valóban csodás személyiség vagy, Jasmine.

Azzal felállt a székről, és az ajtóhoz ment, ahol felváltotta őt egy idősebb, aranyosnak látszó nénike. Feltételezem ő fog ,,vigyázni rám. Dylan integetve elköszönt tőlem, majd kilépett az ajtón.

-Szia! Mabel vagyok. Én leszek a felügyelőd -ült le arra a székre fülig érő mosollyal, amit eddig a férfi melegített. -Tudom, hogy Dylan fogja majd veled a beszélgetéseket lefolytatni, de ha bármikor nyomja valami a szíved, és kedved támadna elmondani a pótnagymamádnak, akkor itt vagyok! -hadarta el egy szuszra, konkrétan gondolkodni sem volt ideje az agyamnak. -Ó, ha nem említettem volna, tudod, itt a betegek általában a pótnagyijukként tekintenek rám. Remélem mi is leszünk majd ilyen jó viszonyban! Persze az igazi nagyidat senki sem pótolhatja, én csak egy kicsit próbálom... -beszélt tovább, ám félbeszakítottam.

-Nekem nincsenek nagyszüleim... -suttogtam magam elé.

-Ó, istenkém! Úgy sajnálom! -görbült le a szája. -Akkor viszont végképp kialakulhat köztünk egy remek kis viszony! -mosolyodott el halványan, próbálva gyorsan elterelni a szót a kínosan csonka családfámról.

-Oké... -vontam meg a vállam, már amennyire fekvő helyzetben ez lehetséges volt.

Őszintén, tényleg aranyos ez a néni, és látszik rajta a jószándék, hogy tényleg segíteni akar, de jelen helyzetben semmihez sem volt kedvem.

-Lehetne, hogy alszok egy kicsit? -kérdeztem meg halkan. -Nagyon kimerültem, és a sok sírástól rettentően fáj a szemem...

-Persze, természetesen, amit csak óhajt a kishölgy -bazsalygott újra.

Biccentettem egyet, aztán átfordultam a másik oldalamra, hogy megpróbáljak elaludni... Ám ez korántsem ment olyan könnyen, mint amennyire kellene. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, amik egyszerűen nem hagytak nyugodni. Az agyam és a szívem is belefáradt a folyamatos fájdalmakba. Ezek az emberek ezt nem érthetik meg... Elképzelni sem tudják, milyen nehéz nekem. Talán tényleg csak segíteni akarnak, de ez nem fog menni, legalábbis nem ilyen egyszerűen. Fogalmam sincs, milyen a pozitív oldalam, nem tudom hogy egyáltalán volt-e olyanom valaha, vagy a jövőben képes leszek-e előteremteni ilyet. Félek a változásoktól, éppen ezért egyáltalán nem akarok semmit, nem akarok megváltozni, én már rég feladtam az ilyesfajta harcokat. Sőt, feladtam az egész életemet, és mostmár belátom, hogy igaza van mindenkinek, aki szerint legjobban a föld alá illenék.

De mindegy is, apám úgysem fog eljönni ide, vagy ha eljön, nem fog ebbe az egészbe beleegyezni. Sosem érdekelte, hogy mi van velem. Ezután sem fogja.

Én egyszerűen csak meg szeretnék halni... Azt pedig erősen kétlem, hogy ezen a gondolkodásomon bármilyen kis terápia képes lesz gyökeres változást hozni. Egyelőre egy valamit biztosra tudok – nem fogok ismét én teperni magamból hülyét csinálva azért, hogy felépítsek a lelki világomban egy kis pozitivitást, amit aztán valaki pár szóval képes lesz maradéktalanul elpusztítani... Többé már nem küzkök ilyen dolgokért. Ennyi.

.

.

.

.

.

.

.

Sziasztok! :) Sikerült belerázódnom a gépen írásba, sokkal jobb, mint telefonon :D (Bár a gépen lévő wattpaddal még ismerkedek, és már harmadszorra nyitom meg ezt a részt és szerkesztem át mert valamit mindig rosszul ír XD Szóval ha láttok valami furcsaságot, akkor bocsika.)

Úgyhogy mostantól tényleg rendszeresen fognak jönni a részek. Én sem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de közeledünk a történet végéhez :D Remélem továbbra is velem maradtok. Puszika :)

Heh, közbe kijavítottam azokat a hülye ő és ű betűket telefonról belépve... Nem tudom miért ír az ű és ő helyett ilyen fura betűt :D Ha erre van valakinek valami kiküszöbölési tippje, szívesen fogadom, mert hosszútávon elég idegesítő lesz, ha állandóan telefonról át kell írogatnom ezeket a betűket :/