Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Otthon

Dylan-nek igaza volt, ugyanis alig kábé két hét elteltével elérkezett a búcsú ideje a pszihiátriától, és költözhettem az Evans családhoz. Nehezen hagytam itt mindent, hiszen annyi idő után itt végre barátokra leltem, meggyógyulhattam, és boldog lehettem. Persze az önbizalomhiányom, a szorongásom még mindig nem múlt el, de ezen kívül szinte teljesen jól vagyok, olyan, mintha kicseréltek volna, és ami a legfontosabb, hogy végre boldog vagyok. A legnehezebb elszakadni a két barátnőmtől lesz, és Dylan-től. Természetesen megbeszéltük a csajokkal, hogy rengetegszer meg fogom őket látogatni, és amint ők is kijutnak innen, már végre elmehetünk csavarogni valamerre. Ennyi idő alatt Dylan-t is nagyon megkedveltem, viszont tőle sem kell teljesen elbúcsúznom, mert heti egyszer eljárok hozzá egy pszihológiai beszélgetésre, hogy kiderüljön, ha esetleg romlik az állapotom. Mindezek ellenére mégis az életem egy szakaszát zárom le, ami így eléggé szomorú.

Éppen pakolásztam össze a szobámban lévő cuccokat, és párás szemmel tekintettem körbe, hogy mindezt, a megmentő otthonomat most itt kell hagynom, és valaki más fogja átvenni, amikor benyitott Cole. Egy hosszas, szenvedélyes csókkal köszöntött, ugyanis látta rajtam, hogy kissé magam alatt vagyok a búcsú miatt.

-Minden oké lesz -mosolygott rám, majd megölelt.

Nem sokkal később bejött Madison és Amber is, hogy elköszönjenek. Tudtam, ez nem fog könnyek nélkül menni, de arra nem számítottam, hogy konkrétan már akkor elsírom magam, amikor meglátom a két barátnőmet. Egymáshoz szaladtunk, és hosszas ölelésbe zártak engem. Mostmár mindhárman zokogtunk...

-Jujjj, csajszi, annyira, de annyira szeretünk! -szorította ki belőlem a szuszt Maddy.

-Látogass ám meg minket minden nap! -mosolygott rám keserűen Amber, miután elengedtük egymást.

-Minden egyes nap -vigyorogtam, majd szeretetteljesen megszorítottam a kezüket.

Ekkor megérkeztek a nevelőszüleim is, akik szintén tárt karokkal fogadtak. Már nagyon várták, hogy végre hozzájuk költözhessek, szinte szárnyaltak az örömtől mindketten. Azt mondták minden hivatalos dolgot elintéztek, aláírták az összes papírt, úgyhogy mehetünk is. Előtte még gyorsan megkerestem Mabel-t, tőle is elbúcsúztam, mert azért ő is sokat segített nekem.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ugyanis szomorú vagyok, mert hiányozni fog ez a hely, a kialakított szokásaink, ugyanakkor kicsattanok a boldogságtól, mert végre szerető családom, és normális életem lehet a pszihiátrián kívül.

Mindenki egészen az autóig kísért minket, majd ott még beszélgettünk egy kicsit, aztán a kocsi lassan gurulva indult el, én pedig párás tekintettel integettem a barátaimnak. Örülök, hogy tudunk még találkozni, nyilván ez nem végleges búcsú, de azért valahol mégis nagyon szomorú.

Az út csendben telt. Nem is tudom, talán ez így volt meghittebb, majd otthon megbeszélünk mindent. Otthon... Milyen fura ezt a szót használni egy idegen helyre. Azt mondták majd valamelyik nap elmehetünk a régi házamhoz, és átpakolhatunk mindent, ami kell, de elvileg már minden megvan a szobámban, ami szükséges. Annyira izgatott vagyok!

Körülbelül tíz perc kocsikázás után el is érkeztünk egy barna házhoz. Az udvarban három kutya ugatva és farokcsóválva várt minket. Egy csoki színű labrador, egy németjuhász, és egy ausztrál juhászkutya. Istenem, milyen gyönyörűek!

Maga a ház eléggé minimalista volt, világos barna színben pompázott mindenhol, a kerítés pedig fehér színt kapott. Az udvar nem tűnt nagynak, ám ahogy jobban hátrább néztem, láthatóvá vált az istálló, és az is, hogy ott még egy hatalmas füves terület áll. Nem látszott hivalkodónak az egész, és pont ez tetszett benne. A ház mellett, még az udvaron kívül helyezkedett el a garázs, oda be is álltunk a kocsival, hogy utána együtt fedezzük fel a terepet.