Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Érdekes helyzetek

Fú, hol van a kijárat?! Egyszer már jártam itt, akkor is pont segítségre szorultam. Ironikus, nem?!
Franc, valahogy csak ki tudok jutni ebből az istenverte házból... Nappali. Igen, keressünk egy nappalit, legutóbb is ott jártam. Onnan már meglesz. Folyosó, hálószoba, még egy folyosó, szoba, ismét folyosó, lépcső... Á, bingo! Ezek labirintusban élnek, vagy mi a rák?! Oké, mindegy is, lemegyünk a lépcsőn, aztán talán meglesz az ajtó. Konyha, folyosó, nappali. Nappali! Ezaz! Megvan!
Amint beléptem az ismerős helyiségbe, rögtön tudtam, hol hagyhatom el a házat. Már éppen léptem volna ki az ajtón, amikor egy mély hangot hallottam.
-Ki van ott? -lopakodott mögém, mire jókislány módjára mosolyogva felé fordultam. -Ááá, a szilánkos leányzó! -ismert föl Mr. Sprouse.
-Jó reggelt -vigyorogtam tovább kínosan.
-Mit keresel te itt? És fúj, bűzlesz, meg különben is, hogy néz ki a ruhád?! -mutatott végig a telehányt outfitemen.
-Ööö... Én csak... -dadogtam.
-Ó, értem már, szóval összejöttetek a fiammal, nála töltötted az éjszakát, most pedig csendben ki akartál osonni! -csinált úgy, mint aki megvilágosodott jóember módjára mindent megfejtett magától.
-Nem egészen, mi... -próbáltam döbbenten magyarázkodni, de közbeszólt.
-Semmi gond, értem én -fogta meg a vállamat. -Gyere, ülj le nyugodtan, és reggelizz velünk -invitált vissza, majd elhúzott a hívogató ajtótól.
Leültetett az asztalhoz, konkrétan nem mertem ellenkezni. Te jó ég, mit fog szólni Cole, ha lejön... Baszki, elmondja az igazat, és Colepapi berág rám, majd a fia is, mert azt hiszik, hogy hazudtam, és...
-Hahóóó! -zökkentett ki gondolatmenetemből Mr. Sprouse. -Azt kérdeztem, gofrit kérsz, vagy palacsintát?
-Nos... Mr. Sprouse, ez irtó kedves, de a fiával mi nem... -igyekeztem kiszabadítani magam, ám nem hagyta.
-Ne, ne, ne, ne! Ne tagadd, örülök nektek! -mosolygott. -Szóval gofri, vagy palcsi?
Sóhajtottam, majd a homlokomra csaptam. És nem sokkal később megjelent a gondolataimban nemrég említett személy. Hát ez komolyan egyre jobb lesz...
-Ööö -nézett végig értetlenül Cole a másnapos, büdös, idegen lányon, aki az asztaluknál ül, miután fönt konkrétan köszönetnyilvánítást mondott neki, majd az apján, aki feldobottan azon filózik, gofrit, vagy palacsintát süssön az ifjú párnak. Nem tagadom, eléggé furcsa látványt nyújthattunk... -Mégis mi folyik itt, apa?! -nyögte ki megrökönyödve.
-Jajj, fiam, úgy örülök nektek! -ölelte át Cole-t a férfi.
-De ugyan minek? -pislogott értetlenül a fiú.
-Hát hogy összejöttetek -nézett lelkesen Mr. Sprouse hol rám, hol fiára.
-Ööö, és ezt honnan szedted? -vonta fel szemöldökét Cole.
-A szilánkos lányka árulta el! -mutatott rám boldogan a férfi.
-Jasmine?! -rökönyödött meg ennél is jobban szegény fiú, ahogy kérdőn rámnézett. 
-Mi van?! Dehogyis! -tiltakoztam. -Nem hagyta, hogy beszéljek, rögtön összeesküvés elméleteket gyártott, és leültetett ide! -pattantam fel az asztaltól.
-Te jó ég, apa... -csapott homlokára Cole pont úgy, ahogy én az előbb. -Ki kell ábrándítsalak, még mindig semmi nincsen köztünk... -világosította föl apját, aki úgy tűnt, nem hajlandó feldolgozni ezt az egyszerű tényt.
-Még... -vigyorgott sejtelmesen Mr. Sprouse. -De egyébként is, akkor miért aludt itt a lányzó?
-Mert tegnap kicsit... nagyon sokat ivott, ezért inkább hazahoztam, de nyilván külön ágyban aludtunk -magyarázta Cole.
-Miért nem szóltatok, alhattatok volna együtt is, csak kinyitom a nagy kanapét, és...
-Apa! -kiáltott a fiú kipirosodva.
-Látom, hogy pirulsz, fiam. Mondd csak el, mit érzel a lány iránt! -karolta át lelkesen.
-Te jó ég, hagyd már abba, semmit, oké?! Semmit! -háborodott fel, lerázva magáról Mr. Sprouse karját. 
-Khm... -köhécseltem, jelezve, hogy én is itt vagyok. -Azt hiszem túltárgyaltuk a témát. Szóval én megyek, ha nem gond -álltam föl az asztaltól zavartan. Ez ennél kínosabb már nem is lehetne...
-Kikísérlek -lépett hozzám Cole, és intett, hogy menjek előre.
-Viszlát, Mr. Sprouse! -kiáltottam hátra. 
-Ó, hát akkor szia, szilánkos leány! -köszönt kissé csüggedten.
Szegény... Biztosan nagyon beleélte magát, most pedig összetörtük az álmait.
Cole elkísért az udvarra, majd idegesen, nevetését visszatartva beletúrt a hajába.
-Bocs... Ezért az egészért -tört ki belőlünk a röhögés.
-Á, semmi gond -legyintettem.
-Amúgy apu kedves, csak néha túlságosan beleéli magát az életembe.
-Ja, sejtettem -nevettem.
Tulajdonképpen ha pár nappal korábban valaki azt mondja nekem, hogy itt fogok aludni Cole Sprouse-nál, az érzelmekről dumcsizni az apjával, és itt állni a teraszukon, miközben a férfi kicsit sem feltűnően kukucskál ki az ablakon, akkor nem szimplán a képébe röhögnék, soha nem tudnám abbahagyni a nevetést.
-Hát... Akkor azt hiszem, én tényleg megyek -szólaltam meg pár kínos pillanattal később. -Bocsi, hogy ilyen ciki volt ez az egész -tört ki belőlem a nevetés.
-Nem számít -legyintett Cole vigyorogva.
-Szuper... Na akkor szia! -intettem kínosan, ugyanis nem tudtam, mit kéne ilyenkor csinálni... Kézfogás? Túl béna. Ölelés? Irtó gáz lenne. Búcsúcsók? Te jó ég, Jasmine, hova gondolsz?! Oké, oké, inkább csak megyek.
-Szia! -intett vissza mosolyogva.
Vigyorogva indultam hazafele, totál boldogan, aztán eszembe jutott a szánalmas életem, és a családom... Francba, ki leszek nyírva, még csak haza sem szóltam apámnak! Innentől kezdve beállt az oly régóta jól ismert gyomorgörcs, és ezzel karöltve léptem perceken belül a házunk elé. Bár talán nem kellett volna...