Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Kedves néni

Arra keltem föl, hogy a nénike lóbál előttem valami gyógyszeres dobozt, és közben valamit magyaráz. Ah, ezek biztosan a hülye dilibogyóim, amiknek éppen most ecseteli a hatásait. Nem tudom feltűnt-e neki, hogy a valószínűleg nem rövid monológjából egy szót sem értettem...

Aztán megpillantottam egy főtt ételekkel teli kiskocsit az ágyam mellett. Tekintve, hogy konkrétan napok óta alig ettem valamit normálisan, az illatok igéző hatására felkordult a gyomrom. Merem remélni, hogy legalább a kaja jó itt...

-...és akkor ez után várni kell egy kicsit, mire ehetsz -mutogatott egy kis dobozra. -A mai vacsora rántott hús, és a köret hozzá krumplipüré, céklával. Remélem ízleni fog -öltötte fel arcára a már jól ismert vigyort.

-Köszönöm -derült fel kicsit az ábrázatom, ahogy a mellém lévő éjjeliszekrényre rakott egy adag ételt.

-Na látod, erre a mosolyra várunk! -bólogatott boldogan. -Tessék, ezeket nyeld most le -nyomott a kezembe pár darab gyógyszert, és egy pohár vizet.

Nem mondom, hogy akartam ezt az egészet, de gondolom ha nem nyelném le magamtól, akkor a kedves néni átváltana zsémbes néni üzemmódba, és lenyomná a torkomon a kapszulákat. Mivel jobb szeretem a békességet, és belefáradtam már a folytonos harcolásba, gyorsan bekapkodtam mindegyiket.

-Ügyes vagy! Várj húsz percet, és utána már ehetsz is! -csapta össze tenyerét elégedetten, mint aki örül annak, hogy nem kell leerőszakolni a torkomon a gyógyszereket.

Csalódottan realizáltam, hogy még egy csomó ideig nem kóstolhatok bele ebbe az illatozó finomságba. Mivel mást úgysem tudok itt tenni, elkezdtem beszélgetni Mabel-el.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze, amit csak akarsz, kedvesem! -szólt vidáman.

-A cuccaimat be fogja hozni valaki? -kérdeztem.

-Édesapádat meg tudjuk kérni, ha gondolod -válaszolta kissé csalódottan, mivel gondolom, nem ilyen kérdésekre számított.

-Ő nem fog behozni semmit... Van valami más módja? -érdeklődtem szemrebbenés nélkül.

-Miért vagy ebben ilyen biztos? Apukád biztosan szeret, és ha látja, hogy szükséged van segítségre, akkor meg fogja tenni a lépéseket.

-Nem... Az apámat egyáltalán nem érdekli, mi van velem. Az sem érdekli, hogy az idióta barátnője kidobott engem a saját házamból -sóhajtottam letörten.

-Várj. Mi? Jól értem? Apád hagyta, hogy a kiskorú gyermekét egy idegen asszony kirakja az utcára? -kerekedtek ki a szemei.

Lassan bólogattam, ő pedig egyből reagált rá.

-Figyelj, ezt nem teheti meg... El tudjuk terelni az ügyet jogi útra, ha szeretnéd. Neked részt sem kell venni benne, mi elintézzük. Bár ez nem az én hatásköröm, de ha elmondod Dylan-nek, ő meg tud oldani mindent. Elintézzük!

-Nem tudom... Félek. Apámnak nem ez az egyetlen bűne, de ha ezeket a mocskos kis titkait mind kiteregetném, megölne engem -tettem a szemeim elé a kezemet.

-Nem kell aggódnod, neked nem eshet bántódásod. Rengeteg ilyen üggyel foglalkoztunk már. Az nem opció, hogy édesanyádhoz költözöl? Ő hol él? -forgatta meg a lehető legnagyobb tőrt a szívemben. Tudom, hogy nem akart rosszat, de a könnyeim akaratlanul is folyni kezdtek.

-Nekem... Az anyukám... Ő már régen elhunyt -töröltem meg bosszúsan szemeimet, hiszen eszembe jutott apám iránt érzett düh, és ismét lejátszódtak előttem a képek, ahogy tehetetlenül a földön vagyok, és apám megöli anyut...

-Jajj... -szomorodott el. -Őszinte részvétem! -törölte le gyengéden a könnyeimet az arcomról.

Ebben a pillanatban berontott az ajtón Dylan, megzavarva a búskomor hangulatot.

-Jasmine, bocs a késésért, öt perc múlva kezdődik az esti csoportterápia! -kiáltott be hozzánk, majd tovább is szaladt.

-Hú, tényleg, majdnem elfelejtettem! Már ma mehetsz a beszélgetésre! Hidd el, nagyon jó lesz! -biztatott. -És ezt a témát pedig folytatjuk még... Gyorsan egyél, aztán menjünk!

Nem kellett többször mondani, elkezdtem magamba tömni a finom ételt. Bár semmi kedvem nem volt elmenni erre a csoportterápiára, gondolom úgysem lett volna más választásom. Azt hiszem, beletörődtem ebbe az egészbe. Az öngyilkos gondolataim nem szűntek meg, de ha már idekényszerültem, akkor hagyom magam, hátha jobbá tudják varázsolni az életemet. Semennyire sem hiszek a sikerben, de mást úgysem tudok tenni. Hagyom, hogy irányítsanak, és most kivételesen saját magam helyett ők harcoljanak.

2020. április 19.