Kitálaltam

572 48 9
                                    

-Jasmine, te vagy az? -nyitottam ki szemem Cole hangjára. -Te jó isten, mi a francot művelsz itt? -ült le mellém azonnal.
-Hánynom kell... -nyöszörögtem, majd abban a pillanatban a pad széléhez hajoltam, és odataccsoltam a fűre.
-Hé, mi van veled? -nézett a szemembe meghökkenve, miután ráemeltem tekintetemet.
-Az a ribanc kidobott a saját házamból, apám fogalmam sincs, hol van, kurva másnapos vagyok, koszos és büdös, a rohadt gyógyszerek sem hatnak, az emberek kinevetnek, amiért csövessé váltam, és most mindennél jobban hiányzik anyu... -sírtam el magam az őszinteségrohamom végére.
-Na várj, várj, haladjunk az elejéről, mert nem értem, de kérlek ne sírj -mosolygott vigasztalóan, miközben megsimította a vállamat, amitől még inkább bőgtem. -Ki dobott ki téged a házadból? -tette fel első kérdését.
-Apám nője, Natalie -szipogtam. -Egy hatalmas műpicsa, megalázott az összes házunkban lévő idegen előtt, felpofozott, és elküldött otthonról.
-Ezt nem teheti meg! -tátotta el a száját Cole. -Miért nem mész vissza?
-Mert a lelkemre kötötte, ha visszamegyek, kisemmiz engem és apámat... És az a baj, hogy képes rá.
-Jézusom... Ez a nő beteg. Apád tud erről az egészről? -érdeklődött őszintén.
-Dehogy -ráztam a fejem. -De ha tudná, akkor sem érdekelné őt.
-Ilyen rossz vele a kapcsolatod?
-A rossz az gyenge kifejezés... Borasztó. Tizenkét éves korom óta bántalmaz, és megölte anyámat -csúszott ki a számon. Hoppá... Picit megrémültem saját szavaim hallatán, remegtem a testemben lévő fájdalomtól, valamint az idegtől, ám az a döbbenet, és szánalom, amit a fiú arcán láttam, leírhatatlan volt.
-...Én... Ezt... De hogy... -dadogta másodpercekkel később kikerekedett szemekkel, majd olyan idegesen túrt bele a hajába, hogy azt hittem, kitépi a hajhagymáit. -Baszki... Én ezt nem is tudtam -nyögte ki végül.
-Ahh, és nem is szabadott volna megtudnod... Bocs, nem akartalak ezzel terhelni, csak tudod, kicsúszott a számon, de igazából erről az egészről senki nem tud, úgyhogy légyszi ne... -magyaráztam hevesen, ismét könnyeimmel küszködve, ám félbeszakított.
-Jasmine... Annyi év után sem szóltál a rendőrségnek? Hogy vagy képes egyedül cipelni a válladon ezt a terhet?
-Én... Nem, nem akarom, hogy rendőrt hívjanak apámra. Igaz, bánt, de egyedül nem bírnám ki azt a hatalmas csöndet, ami uralkodna a házban, ha elmenne. Egy részem még mindig hiszi, hogy egyszer valami visszatéríti a helyes útra, és hiába tett megbocsájthatatlan dolgot, a lelkem legsötétebb bugyrai arra emlékeztetnek, hogy ő az apám, és így mégiscsak van legalább egy szülőm... Anya olyan volt, mint a legjobb barátnőm -mosolyodtam el keserűen. -Mindent együtt csináltunk. Borzasztóan hiányzik -hunytam le erősen szemeim, de a könnyeim utat törtek maguknak, és újra fulladozós zokogásban törtem ki.
-El sem tudom képzelni, milyen rossz lehet neked... -ölelt hirtelen magához. -Részvétem az anyukád miatt -simogatta a hajamat.
Ezután nem szóltunk semmit, én csak perceken keresztül zokogtam a karjaiban, ő pedig simogatta a fejemet. Arra eszméltem föl, hogy a mellkasán fekszek, ő meg egyik kezét a hátamon pihenteti, és engem néz. Leírhatatlanul rosszul voltam, remegtem, fájt a fejem, a hasam, a szemeim, és szerintem nagyrészt a kimerültség miatt lehetett már hányingerem, így képtelen voltam nyitva tartani íriszeimet, abban a pillanatban nem érdekelt semmi, másodperceken belül édesdeden elaludtam Cole Sprouse mellkasán.

Katarzis - Cole Sprouse fanfictionWhere stories live. Discover now