Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Új barátok

Miután befejeztük a beszélgetést Tamara-val, ő elment, mindenki elkezdett társalogni a mellette ülővel, és arrébb vonultak a kisebb klikkek. Úgy éreztem magam, mintha csak az iskolában lennék. Kiközösítve, egyedül, magányosan... Aztán mire már tényleg elkeseredtem, felbukkant mellettem két lány, akik úgy tűntek, beszélgetni szeretnének.

-Ööö... Sziasztok? -inkább volt kérdés ez tőlem, mintsem kedves fogadtatás. -Segíthetek valamiben? -kérdeztem felvont szemöldökkel, mire a két lány egymásra nézett, és felnevettek. Már éppen megsértődtem volna, amikor a vörös, felnyírt, rövid hajú, barna szemű, eléggé extrém külsejű lány megszólalt.

-Jajj, ne izélj már, ez úgy hangzott, mintha egy bolti eladó ülne itt -kuncogott még mindig. -Madison vagyok, ez a szöszi pedig itt Amber. Örülünk hogy megismerhetünk -nyújtotta barátságosan felém a kezét, mire én kissé megilletődve, de megráztam.

-El sem tudom képzelni, miken mehettél keresztül -nézett rám szomorúan el a másik lány, és vele is kezet ráztam.

-Hát nem egyszerű... -húztam el a számat. -Én is örülök, hogy megismerhetlek titeket -mosolyodtam el.

-Nyugi, szeretni fogod itt ezt a helyet, és az az egy hónap, amíg nem beszélhetsz senkivel, totál kibírható! -biztatott Madison. A lány extrémebb külseje elsőre riasztónak tűnhet, és a beszédéből ítélve eléggé pörgős csaj, de kedvesnek tűnik. -Három kerek éve lakok itt, de tök faszán elvagyok -rántotta meg a vállát, minta három év helyett három napot mondott volna.

-Azta... Az nem semmi! -csodálkoztam el.

-Igen, igen, de az emberek már tökre hozzámszoktak itt, szeretnek meg minden -vigyorgott. -Általában én istápolom az újonc csajszikat, és a legtöbbször mindenki pár hónap ittlét után el is megy, én viszont maradok -húzta ki magát, mintha büszke lenne arra, hogy ennyi ideje itt van.

-Bocsi hogy ezt kérdezem, talán udvariatlanság, de mi miatt vagy még mindig itt? -érdeklődtem. -Látszólag egy vagány, közvetlen, magabiztos lánynak tűnsz.

-Ah, persze, de ez csak a látszat. Néhány éve egy csávó meg akart erőszakolni, én pedig szinte halálra vertem -vigyorgott büszkén, mintha ez semmiség lenne. -Megkaptam a méltó büntetésemet, de úgy gondolták, hogy ez nem elég, ezért beküldtek a pszihiátriára. Még mindig bármikor szétverném azt a faszit, valószínűleg ezeket a gondolatokat akarják kiűzni belőlem, ezért tartanak még mindig bent. Nem is bánom, hogy itt vagyok, amúgy sem lenne hova mennem, a fater azonnal kitagadott a családból, ahogy ezt megtudta, és azóta se láttam őket. Nincsen pénzem, nincsen munkám, és gyatrán, de épphogy sikerült leérettségiztem, viszont ha kiküldenének innen, nagy valószínűséggel mehetnék a híd alá csövesnek -nevetett görcsösen. -Úgyhogy én így itt tartok huszonhárom évesen.

Eléggé feltűnően tátva maradt a szám a monológja után, szóval Amber megszólalt.

-Nyugi, nem kell tőle félni, a gonosz külső mögött egy kedves lélek lapul -kuncogott a hidrogénszőke hajú lány.

-Fuh, bocsi, csak ez elég durva... -ocsúdtam föl a döbbenetbõl.

-Igen, igen, mindenki ezt mondja, akinek elmeséli a sztoriját -csóválta visszatartott vigyorral a fejét Amber. -Az én történetem nem ennyire vérengzős... Én csak pár hónapja vagyok itt, Meddy karolt föl engem is, és nagyon sokat segít a gyógyulásomban az, hogy beszélgethetek vele az érzéseimről, meg igazából bármiről. A problémánk eredete közös bennünk, talán ezért találtunk ilyen jól egymásra. Én tizenhat voltam, amikor a saját apám elkezdett érdeklődni a testem iránt, és odáig fajult a dolog, hogy egyszer megerőszakolt... Ő túl erős, és súlyos volt, én pedig borzasztóan törékeny, esélyem se lett volna elmenekülni. Akkor döbbentem rá, hogy talán nem véletlen lépett le anyám anno egy másik országba, persze nélkülem... Menekültem volna, de tulajdonképpen bezárt az ő szobájába, iskolába se engedett járni, elzárta előlem a külvilágot. Rettegtem, hogy mikor jön be újra, és okoz nekem ismét életre szóló lelki fájdalmat. És persze megtette... Újra és újra, addig amíg egyszercsak pánikroham jött rám, nem kaptam levegőt, és aztán elájultam. Tudod mit csinált? Szart az egészre. Nem érdekelte, hogy esetleg valami halálos fertőzést kapok el, beteg, vagy terhes leszek, egyszerűen elsötétültek a szemei, és mindenféle érzelem eltűnt belőlük. Egy idő után az embereknek kezdett feltűnni, hogy valami gáz lehet, mert ha jól emlékszek több, mint egy hónapig tartott apám bezárva. Persze először otthon kezdtek el keresni, és mivel apám képtelen titkot tartani, akaratlanul is, hála a jó égnek elárulta magát, szóval megtaláltak engem. Apámat szerencsére bevitték a sittre, azóta is ott ül, én pedig itt vagyok, mert képtelen vagyok elfelejteni azt az érzést, ahogy rámnehezkedik, belém nyomja magát, és élvezi, ahogy zokogva kapálózok... Szerintem nem csoda, hogy többször próbáltam már öngyilkosságot elkövetni, még mindig megtenném, bár már egy fokkal jobb a helyzet. Félek a külvilágtól, az emberektől, de legfőképp a férfiaktól, szó szerint rettegek. Ha meglátok egy fiút esetleg mellettem sétálni az utcán, rámtör a pánikroham. Örökre megmarad bennem ez az érzés, fogalmam sincs, hogy képes leszek-e valaha elvonatkoztatni ettől, hogyha egy fiúval leszek. Éppen ezért is nő a pszihiáterem, és az összes orvosom, bár többségében alapból nők dolgoznak itt, és szerencsére a legtöbb beteg amúgy is lány. Szóval ez az én sztorim -fejezte be könnyes szemmel.

Nem igazán tudtam mit mondani, fogalmam sem volt róla, hogy itt ennyire komoly problémákkal küzdő betegek vannak. Hozzájuk képest az én problémám tulajdonképpen eltörpül...

-Basszus, csajok, minden tiszteletem a tiétek, és Amber, ez iszonyúan durva, annyira sajnálom! -simítottam meg együttérzőn hegekkel teli karját, ő pedig köszönetképp biccentett.

-Na, most, hogy eléggé megfélemlítettünk, mesélj magadról te is egy kicsit, Jasmine! -csapta össze tenyerét Madison. -Lehet hogy ez taplóság lesz, de szabad tudnunk hogyan halt meg anyukád?

Eléggé ledöbbentett a kérdése, nem számítottam rá, hogy már az első beszélgetésünk során ilyen személyes témákra terelődik a szó. Habár ők is elmesélték a történetüket, rólam meg alig tudnak valamit, én mégis képtelen vagyok erről beszélni.

-Én... Sajnálom lányok, de még nem állok készen arra, hogy ezt így nyíltan kimondjam... Remélem nem haragszotok meg emiatt, tudom, ti is elmondtátok a veletek kapcsolatos dolgokat, de én sajnos nem tudok anyuról beszélni ennyi év után se-szomorodtam el.

-Megértjük, de tudd, itt amit magunk között elmondunk, az magunk között is marad, szóval nyugodtan elmesélheted! -biztatott Madison, mintha elmondani mi történt anyuval olyan könnyű lenne...

-Maddy, hagyjad már szegényt, ha nem akar beszélni róla akkor nem és kész! -dorgálta meg Amber a barátnőjét. -Jasmine, akkor mondod el, amikor készen állsz rá. Ha ez sosem fog bekövetkezni, azt is elfogadjuk, ez a te döntésed.

-Ti olyan magabiztosak vagytok -tereltem el azonnal a témát, miközben szomorúan rájuk mosolyogtam. -Annyi szörnyűségen mentetek keresztül, és mégis itt vagytok, ti is mosolyogtok, látszólag mintha minden rendben lenne... Én nem tudom így megjátszani magamat, sajnos depressziós vagyok, és se az ábrázatomról, se a karjaimról nem tudom eltüntetni ennek jeleit, együtt élek vele, mert nincs más választásom, főleg most...

-Ez ilyen, bele kell jönni -húzta halvány, keserű mosolyra a száját Amber. -Majd megtanulod, hiszen ezért vagy itt, meg fogsz gyógyulni, hidd el! -biztatott.

-Nem igazán hiszek a gyógyulásomban, de köszönöm csajok! -mosolyogtam őszintén.

Annyira kedvesek voltak hozzám, nagyon régen beszélgettem ilyen jót utoljára valakivel.

-Lányok, figyelem, mindenki vissza a szobájába, lassan takarodó van! -szólt hirtelen egy mély női hang valahonnan a távolból.

-Na jó, menni kell... Jasmine, nagyon örülök a megismerkedésnek, hamarosan újra beszélhetünk! -ölelt meg Madison, majd Amber is.

-Sziasztok lányok! Egy élmény volt! -köszöntem el, miközben mögülük láttam, hogy Mabel int távozásra engem, szóval követtem is őt vissza a szobámba.

2020. május 11.