Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Csoportterápia

A kaja tényleg egészen finom volt, sokkal rosszabbra számítottam. Amint megettem, Mabel kézen fogott, és lassan, nehogy összeessek, elvezetett egy kis helyiségbe.

Maga a pszihiátria nem volt olyan rémisztő, mint ahogyan a filmekben ábrázolják. Mindenütt fehérre voltak festve a falak, néhol falmatricákat is láthattunk. Az ember úgy képzelne el egy ilyen helyet, hogy mindenhol véres kéznyomok, kínzóeszközök, rács mögé dugott őrültek, akiket tűkkel szurkálnak, és lekötöznek. Valójában ebből semmi sem igaz. Mármint tényleg akadnak itt olyan betegek, akik folyamatos nyugtatózásra szorulnak, és a saját védelmük érdekében meg kell őket kötözni, de ez sem úgy néz ki, mint a filmekben. A legtöbb ember itt olyan, mint én. Tele öngyilkos gondolatokkal. És ez talán nem is lesz így olyan rossz.

Amint beléptünk a helyiségbe, köszöntve fogadott engem körülbelül tíz ember. Eléggé meglepődtem, régen volt részem ilyen meleg, kedves fogadtatásban.

-Gyere, ülj le ide -húzott oda Mabel egy szabad székhez a körben.

Eléggé zavarban voltam, ugyanis mindenki engem bámult.

-Kérlek mutatkozz be nekünk, új lány, és meséld el, miért vagy itt! -szólt hozzám az egyetlen felnőtt, aki a körben ült. -Én Tamara vagyok, a foglalkozások vezetője -tette hozzá.

Körülöttünk egy csomó felnőtt ember volt még, gondolom a többiek felügyelői.

-Ööö... Rendben -motyogtam egércincogást megszégyenítő hanggal. -Jasmine Todd vagyok, 17 éves. Feltételezem, azért kerültem ide be, mert öngyilkosságot próbáltam elkövetni... -mondtam egy szuszra kínosan nevetgélve, és vártam, hogy kinevessenek, ugyanis ezt szoktam meg. De semmi nem történt. Mindenki együttérzően, síri csöndben várta, hogy folytassam, ám én kissé leblokkoltam.

-Gyerünk, Jasmine, ne félj. Itt mindenki megért téged, folytassad nyugodtan tovább -szólalt meg Tamara.

-Én... Nem tudom... Mit mondjak még? -kérdeztem tanácstalanul tőle.

-Mondjuk kezdésnek sorold fel kérlek az okokat, hogy miért akartál öngyilkos lenni -mosolygott.

-Hát, oké... -sóhajtottam, majd megadóan belevágtam a közepébe, először kicsit bátortalanul, ám a félelmem rövidesen elpárolgott. -Tizenkettő voltam, amikor anyukám meghalt, én pedig depresszióba estem, amiből ennyi idő után sem tudok kikászálódni, sőt, egyre csak rosszabbodik a helyzetem. Azóta apámmal élek, aki gyűlöl engem. Nemrég felszedett magának valami buta libát, és az a nő kirakott engem az utcára, ergo csöves lettem. Borzasztóan gyűlölöm saját magamat, a testemet, a lelkemet, nincsen semennyi önbizalmam. Az iskolában én vagyok a legnagyobb vicc tárgya, mindenki utál, a halálomat kívánja, és ezt mindig a tudtomra is adják. Folyamatosan piszkálnak, bántanak, megalázó helyzetbe hoznak, és ezeket videóra veszik, hogy az egész internet röhöghessen rajtam... Nincsenek barátaim, talán soha nem is voltak, senkivel nem tudok beszélgetni. Egyetlen fiú van, akivel az utóbbi időben összebarátkoztam, mert hosszú idő óta az egyetlen ember volt, aki kedvesen szólt hozzám. Aztán részemről sajnos ez időről időre megváltozott, és ő számomra többet jelentett nekem, mint egy barát... A minap viszont pont ugyanúgy hátbaszúrt, mint anno egy másik fiú. Bár nem tudtam vele beszélgetni az esetről, de elég egyértelműen látszott, hogy nem tiltakozik az ellen, amivel a többiek kínoznak engem... -meséltem.

Nem is tudom, mennyi ideig magyaráztam önfeledten, fogalmam sincs, mikor beszéltem utoljára ennyit. Mindenki figyelmesen ült, és hallgatta szavaimat, talán ez lepett meg a legjobban.

Aztán mikor végre befejeztem, a legtöbbek arcán elismerés tükröződött, azt hiszem, büszkék voltak rám, hogy mindezt végig tudtam egyedül csinálni.

-Jól van, Jasmine, köszönjük, hogy mindezt elmesélted nekünk -szólt a csoportvezető. -Biztosan hatalmas erő kellett ahhoz, hogy túljuttasd magad ezeken a megpróbáltatásokon. De mostantól minden másképp lesz, itt segíteni fogunk neked megtalálni a boldogságot.

Amilyen hálásan tudtam, biccentettem egyet, és innentől tovább folytatódott a foglalkozás.

-Oké, srácok -csapta össze a tenyerét Tamara. -Lépjünk egy kicsit tovább a múltkori témánkon, és ezúttal idézzük fel egy saját kedvenc emlékünket a múltból, ami biztonságot, boldogságot nyújt nekünk. Engedd, hogy átjárjon az az érzés, amit akkor éreztél. A lényeg az, hogy tudd az emléket kötni valakihez, vagy valamihez. Ez akár egy személy, esetleg tárgy, vagy helyszín is lehet. És ezt fogjuk használni a jövőben, hogyha szomorúak vagyunk, félünk. Emlékezz arra, hogy milyen érzés volt átélni azt a pillanatot, és kösd össze az adott személyt, tárgyat, helyszínt, bármit azzal az érzéssel. Vésd jól az eszedbe, lelkedbe, aztán ha valahol megjelenik az általad gondolt dolog, jusson eszedbe az érzés, éld át újra, hogy megnyugvást okozhasson. Adok pár pillanatot a gondolkodásra -fejezte be a mondandóját.

Nem tudom mi lehetett a múltkori témájuk, de megpróbáltam felvenni a fonalat. Egyre jobban azt érzem, hogy jó lesz ez itt nekem, talán sikerül meggyógyítaniuk engem.

Boldog emlék... Mindenképpen anyunak kellett volna legelőször a fejembe villannia, azonban ehelyett meglepő módon felidéződött bennem az, ahogyan Cole teste vágytól izzón hozzám simul, végigsimít az arcomon, ajkait az enyémre tapasztja... Ennek semmiképp sem szabadna boldog emlékként bennem maradnia. Jóságos ég, miért voltam ennyire naiv?! Görcsösen igyekeztem anyu személyére koncentrálni, a boldog pillanatainkra, de az a hülye csók folyamatosan ott motoszkált az emlékképek között. Ha nem beszélhetek vele, bele fogok őrülni. Muszáj hallanom a hangját, muszáj éreznem a biztonságot adó jelenlétét, az őt körülvevő igéző illatát, ahogy kimondja a nevem...

-Tamara! -szólaltam föl hirtelen indulatból, de ahogy kimondtam, meg is bántam, mivel minden szempár kíváncsian rámszegeződött. -Én... Ööö... Szóval, szeretnék beszélni valakivel, mert... Mindegy is, telefonálhatnék? Ígérem, gyors leszek, csak valamit azonnal el kell intéznem!

-Sajnálom, Jasmine -görbült le a szája. -Még csak ma érkeztél, nem használhatsz telefont, minimum egy hónapig egyáltalán nem léphetsz kapcsolatba a külvilággal, kivéve a hozzátartozóiddal.

-Hogy mi?! -csattantam föl hitetlenül. -Egy hónap??? -kiáltottam kétségbeesetten, sírógörcs határán állva.

-Sajnálom, ez a szabályzat... -húzta el ismét a száját Tamara. -Most pedig kérlek nyugodj meg, és engedd, hadd folytassam a beszélgetést -tekintette ezzel lezártnak a témát.

Csüggedten újra vissza kellett merülnöm a gondolataimba. Egy hónap bezárva nulla kapcsolattal borzasztó nehéz lesz... Valahonnan szereznem kell egy telefont, beszélnem kell Cole-al, tudni akarom ő mit érzett akkor, amikor meglátta Tyler-t a suliban, egyszerűen muszáj beszélnem vele, nem hagyhatom ezt annyiban.

///Srácok ha valami fura a részekkel kapcsolatban, vagy valami olyan történik aminek nincs értelme akkor légyszi szóljatok, mert rohadt mód baszakszik velem a technika😂 Az ö, ő, ü, ű betűk nálam még mindig szarok, nem tudom nektek is rosszul mutatja-e, vagy csak nekem akar kedvezni a cuki wattpad. Az előbb konkrétan újra beléptem, és ez a rész egyáltalán meg sem volt, miután már publikáltam, tehát nem értem mik ezek a dolgok :D De ha valami ilyen furcsa dolgot észrevesztek, plíz szóljatok és megpróbálok vele kezdeni valamit :D Amúgy szerintem az zavarja össze, hogy gépről és telóról egyaránt használom a wattpadot, de már egy jó ideje szarakszik velem, elég sok probléma van az alkalmazással :/ Na de mindegy.

Köszönöm ezt a rengeteg olvasottságot, vote-ot, kommentet, annyira hálás vagyok nektek😍❤😍❤ Sosem gondoltam volna, hogy valaha egy sztorim elér ennyi embert❤ Köszönöm❤ ///

2020. május 7.