Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Zaklat egy félisten

-Ó, Jasmiiine! -keltem fel egy baromi idegesítő hangra. Unottan, morogva bámultam föl a hang tulajdonosára. Ó, hogy az a...
-Mi van, Natalie? -fordultam tüntetőlegesen a fal felé, hogy véletlenül se lássam őt.
-Csak gondoltam szólok, hogy tíz perc múlva kezdődik az első órád, de oké, aludj csak tovább -legyintett gonosz vigyorral, és amikor meglátta a hirtelen kipattant rémült szemeimet, még sokkal gonoszabban tekintett rám.
-Ó, a rohadt életbe! -ugrottam föl, arrébb lökve az undorítóan vicsorgó nőt.
-Ne beszélj csúnyán! -rázta a mutató ujját.
-Ne akarj nekem dirigálni! -vágtam rá csípőből, rezzenéstelen arccal, és kiléptem a szobámból, otthagyva ezt a kullancsot.
Villámgyorsan felöltöztem, összekészülődtem, újra fásliztam a kezeimet, és rohantam ki az ajtón, mikor Natalie megállított. Mi a franc baja van már megint?!
-Tudom, mit gondolsz rólam -kezdte a hosszú monológját. -És ha nem viselkedsz velem normálisan, akkor esküszöm neked, megkeserítem az életed, és teszek róla, hogy többé TE ne lakj itt ebben a házban! Megértettük egymást? -fúrta bele ijesztő tekintetét az enyémbe.
-Hagyj békén, nem érek erre rá -igyekeztem figyelmen kívül hagyni őt, és próbáltam kisétálni végre az ajtón.
-Azt kérdeztem... -kapta el a csuklómat, majd rettentő erősen rászorított. -Megértettük egymást?!
Fájdalmasan felszisszentem, hiszen pont egy amúgy is sajgó részemet fogta meg, de ő mit sem törődve ezzel kegyetlenül nézett tovább a szemembe.
-Eressz már... -rántottam ki kezemet a szorításából. -Én pedig azt mondtam, hagyjál békén, nem vagy az anyám!
Ekkor erőt vettem magamon, arrébb taszítottam Natalie-t, és kifutottam az ajtón.
Egyáltalán el sem tudom képzelni, apám hogy lehetett képes egy vadidegenre hagyni a házunkat. Biztosan már a kocsmában van. Imádom, hogy ilyen szinten felelőtlen...
Azt reméltem, lesz néhány perc nyugtom, ám nem sokkal később csatlakozott hozzám valaki, és végig szorosan mögöttem gyalogolt. Nem néztem hátra, arra gondoltam, talán csak az egyik szekálóm, vagy valaki, akinek szintén erre van dolga, és szintén ilyen tempóban. Na, jó, ez eléggé abszurd...
Megtorpantam, magam mögé néztem csupán egy pillanatra, majd egy olyan unott sóhajt hallattam, amelyről magam sem gondoltam, hogy bármikor is képes lennék rá.
-El fogsz késni -jelentette be Cole, még mindig engem követve.
-Ahogyan te is -mosolyogtam hátra gúnyosan. -Úgyhogy ne dumálj, szedd a lábad! -utasítottam.
-Nocsak, milyen kis harcias ma valaki -nevetett.
-Hagyj békén -mondtam monoton hangon, a mai napon már sokadszorra.
-Hééé, mi történt, tán letört a kisasszony körme?! -figurázott ki.
Ez az egyik dolog, amivel marhára fel lehet cseszni. Na igen, Cole Sprouse-nak is csak ez sikerülhet velem kapcsolatban.
-Na ide figyelj! -fordultam felé mostmár a fejemet fogva. -Ne gondolj engem olyannak, mint az osztálytársainkat, mert közel sem hasonlítok rájuk. És bocs, Cole, de most rohadtul nincs kedvem hozzád, elég, amit otthon, és az osztálytól kapok, nem kell még neked is rátenni -gesztikuláltam dühösen, mire ő csak önelégülten vigyorgott, amivel egyre jobban felcseszett.
-Aranyos vagy, mikor ilyen idegesen magyarázol -jelentette ki félmosollyal, és fogalma sem volt, hogy ezzel a mondatával majdnem a szívrohamot hozta rám. Igyekeztem megtartani a józan eszem, ám a fejem már egy paradicsom színéhez hasonlíthatott.
Hitetlenül felhorkantam bizonyításképp, hogy engem aztán nem fog megtörni, majd tovább sétáltam. Baromira el vagyok késve, és baromira le leszek szidva.
-Valójában miért van mindig ilyen rossz hangulatod? Miért nem látlak soha emberek között? -lépett mellém, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
Lehet, hogy tényleg kíváncsi rá, de azt is el tudnám képzelni, hogy felhasználja majd ellenem az általam elmondott információkat...
-Az életem... -sóhajtottam. -Nem éppen habostorta. Legyen ennyi elég, meg egyébként sincsen semmi közöd hozzá -válaszoltam fapofával.
-Miért nem vagy képes megnyílni az emberek felé? -érdeklődött tovább, amivel egyre jobban felidegesített, és előhozta a rossz emlékeimet.
-Ez bonyolult, úgyhogy kérlek, ne feszegessük...
-Tudni akarom! -állított meg a vállamat megfogva, zavarodott tekintettel nézve. 
-Miért, hogy utána ellenem fordíts?! -csattantam föl dühösen.
Egy ideig hallgatott, talán meglephette a válaszom, fogalmam sincs. Mélyen nézett a szemembe, próbálta kiolvasni a gondolataimat a bensőmből, és csak álltunk egymással szemben.
-Na, látod, erről beszéltem... -sóhajtott.
-Hát persze -dünnyögtem, majd tovább sétáltunk. -Ugyan hirtelen miért akarsz rólam dolgokat megtudni? Helyes srác vagy, biztosan full gazdag is, és a világon bármelyik lányt megkaphatnád, mégis miért nem hagysz békén?! -töröltem le az első könnycseppet, úgy, hogy ne vegye észre.
-Szóval helyes, mi? -vigyorgott önelégülten.
-Ahj, pont olyan hülye vagy, mint a többiek -vágtam oldalba sértődötten, és mivel időközben az iskola elé értünk, berohantam az épületbe, otthagyva a fiút.
Miért is gondoltam, hogy ő majd más lesz?! Jajj, szedd már össze magad, Jasmine, térj észhez! Nem egy tündérmesében vagyunk, ahol majd eljön a szőke herceg fehér lovon, és megment. Ez a valóság. És ez a valóság olyannyira kegyetlen, hogy úgy érzem, lassan bele fogok pusztulni...

/// Haliii! Remélem tetszik nektek a sztori😅 Viszont légyszi szóljatok, ha valami rossz, vagy unalmas, mert akkor változtatok :D
Nemsokára ismét jövök, sziasztok❤❤❤///

2019. július 6.