Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Barát?

Arra ébredtem, hogy egy kamion hatalmas zajjal robog el mellettünk. Szuper, szóval nem álom volt ez az egész... Cole izmos karjának megmozdulása mellettem elkezdett emlékeztetni a nemrég történt eseményekre.
-Basszus, bocsi! -szakadtam ki öleléséből ráeszmélve arra, mit műveltem valójában. -Basszus! -ismétletem önmagam.
-Semmi baj, ez a legkevesebb, amit... -kezdte zavarodottan, de félbeszakítottam.
-Nem, nem! Nem érted! -álltam föl kétségbeesetten a padról, és mászkálni kezdtem.
-Nem, Jasmine! Te nem érted! -állt föl ő is, majd megfogta karjaimat, hogy ne járkáljak. -Erről az egészről, ami veled történt, és történik... Senki sem tud -sóhajtotta. -Bele sem gondoltál, hogy talán azért piszkál téged mindenki, mert négy éve senkinek nem mondasz semmit, senkinek nem nyílsz meg az osztályból, és éppen ezért vagy te a ,,fura lány"?!
-Hogy mi van?! -akadtam ki. -Szerinted ha annak a sok baromnak elmondanám, hogy apám ver engem, és megölte anyámat, akkor normálisabbak lennének velem?! Milyen naiv világban élsz te? -törtem ki.
-Igen! -csattant föl ő is. -Igen, normálisabbak lennének! Mert látnák, hogy próbálsz társalogni, barátkozni! Higgy nekem, ha te megnyílnál feléjük, akkor ők is feléd... -vette halkabbra hangját. -Szerinted mi miért vagyunk barátok? -mosolyodott el.
,,Barátok". Sírni, és egyben ordítani lett volna kedvem. Az egyik szemem sír, mert azt mondta, csak barátok, és ezzel eléggé egyértelművé tette a köztünk lévő akármit. De te jó ég, mégis mit gondoltam?! Úristen, semmi nincs köztünk, soha nem is lesz, és egyáltalán miért is gondolkodok én ilyeneken?!
A másik szemem viszont legszívesebben üdvrivalgásban törne ki, mert amit mondott, azzal mégiscsak arra utalt, hogy van egy barátom! El sem tudom hinni!
-Kölcsönösen nyitottunk egymás felé, és mostmár azt is elmondtad, miért vagy ilyen zárkózott, ez hatalmas lépés! -folytatta. -Ugyanezt meg tudnád tenni másokkal is, de akkor miért nem csinálod?
-Félek... -válaszoltam pár másodperccel később.
-Tudom, de éppen ezt a gátlásodat kellene leküzdened. Én hiszek benned -mosolygott rám. -A kis táncos akciód után a bárban, a srácok szívesen beszélgettek volna veled, csak ugye nem jöttél ma suliba.
-Hé, tényleg, meg sem kérdeztem, hogy hogy kerültél ide, és hogyan találtál rám?! -jutott eszembe.
-Ne tereld a témát! -nevetett fel. -Amúgy egyszerűen csak eljöttem az iskolából, mert mikor felvetted a videóhívást, felismertem a hátad mögött lévő helyszínt, úgyhogy amint tudtam, indultam.
-Ez kedves tőled -vigyorogtam idiótán. -Még meg sem köszöntem... Sokat segít, hogy itt vagy.
-Nem kell megköszönnöd. Az elég lesz, ha megígéred, hogy holnap a suliban megpróbálsz nyitni valaki felé -nézett diadalittasan.
-Jó, ígérem -nevettem megadóan.
-Szuper. Na, izé. Azt akartam mondani, hogy mivel nincs hol aludnod, lakhatnál nálunk, addig, amíg nem tudsz visszamenni a házadba... -javasolta.
-Mi? Komolyan beszélsz?! -belül majd' kicsattantam örömömben.
-Persze. Ez a minimum.
-Úristen, köszi köszi köszi köszi kösziii! -urgottam a nyakába.
Így történt, hogy immár harmadszorra kötöttem ki Cole szobájában.

///Hihetetlen, hogy tegnap raktam ki egy részt, és már 58 olvasottság van rajta😍😍😍 És megvan összesen a 4 K 😍😍😍 Nagyon szépen köszönöm, hogy kitartotok a történet mellett, tudom, ritkán rakok ki részeket, de remélem így is tetszik a történet😊❤///