Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Kegyetlen osztálytársak

Unottan emeltem rá a ribancbandára a tekintetemet, ők pedig baromi dühösen néztek vissza rám.
-Hallasz már, nyomikám?! -hajolt hozzám közelebb Heather, utalva arra, hogy vajon kiszedtem-e már a fülhallgatót a hallójáratomból.
Vigyorogva bólintottam, és magamba szívtam a lehető legtöbb pozitív energiát, mert valahogy éreztem, hogy nagy szükségem lesz rá.
-Szuper! Akkor ide figyelj! -hajolt ismét közel hozzám. -Láttuk ám, hogy Cole Sprouse-al együtt jöttél be, és észre vettük, hogy mennyire rá vagy akaszkodva -ecsetelte Heather a hazugságát. -Figyelj, attól, hogy valaki végre szóba áll veled, még nem kell elszállnod magadtól, mert ugyanaz a nyomi vagy most is, mint kilencedikben. Úgyhogy ne hidd, hogy Cole tervezne veled hosszútávra, mert ő az olyan bombázókat kedveli, mint én, nem az olyanokat, mint te -köpködte a szavakat, miközben a csatlósai bőszen bólogattak. -Tehát rohadt gyorsan akadj le róla, mert olyan következményei lesznek, amiket baromira meg fogsz bánni. És addig nem fogok leállni, amíg végre bele nem döglesz -suttogta nyomatékosítóan. -Bár rásegíthetnél a dologra most is, nem kell hosszú ideig szenvedned, csak öld meg magad -mosolygott gúnyosan. -Hidd el, jobban jársz, ha azt teszed, amit mondok, különben ennél is jobban megkeserítem az életedet! -fenyegetőzött.
-Ugyan már, semmim nincsen, te is jól tudod, nekem már semmivel nem tudsz ártani -tettettem, hogy szavai csöppet sem hatottak meg. -Azt teszek, amit akarok, nincs beleszólásod.
-Ahogy gondolod, nyomikám... -hátrált, majd megfordult, és úgy mondta a következő szavakat, hogy biztosan tisztán értsem én, és minden teremben tartózkodó. -Csak nehogy véletlen, valamilyen csoda folytán Tyler Bernard visszatérjen közénk, és ismét osztálytársunk legyen.

Ereimben megfagyott a vér, mikor kimondta ezt az egy mondatot. Tudja, hol fáj a legjobban, tudja, mi történt köztem, és a fiú között, valamint azt is tudja, hogyan hozathatja ide vissza... Heather nem viccel ilyennel, bármit megkap, amit csak akar, mivel rémgazdagok, úgyhogy az apja simán elintézné, hogy kiengedjék Tyler-t. Ellenem pedig az lenne a valaha élt legnagyobb merénylet...
Rohadék kis ribanc. Ha továbbra is Cole közelében lát, akkor visszahozza Tyler-t. Franc, franc, franc!!! Konkrétan megzsarolt!
Oké, nyugodj meg, Jasmine. Cole kihúzott egyszer a slamasztikából, de ettől még nem vagyunk barátok, vagy ilyesmi, ergo nem látnak majd vele együtt... Ez a srác ugyanúgy szekál, mint a többiek, és valójában senki sem fog leállni vele, amíg ki nem nyírom magam. Ezt világosan a tudtomra adja az egész környezetem. Ezek után vár tőlem valaki némi optimizmust, vagy önbizalmat?!

Észrevétlenül igyekeztem elővenni a tenyérnyi plüssmacimat, amit anyutól kaptam első születésnapomra, és azóta őrzöm. Mindig magamnál tartom, bátorításképp, és most épp elkellett volna tőle egy kis bátorság. Ránéztem a szeretett tárgyra, ami számomra hatalmas erővel bír, majd szemeim megteltek könnyekkel, miközben arcomhoz szorítottam a macit, és mélyen beszívtam az illatát. Annyi szép emlék... Annyi boldogság, önfeledt játék... Eltűnt, anyuval együtt, mintha sosem létezett volna.

Időközben visszatértek Cole-ék, és ismét újabb támadást kaptam, egyenesen Diego-tól.
Amint megpillantottam őket, rögtön el akartam rakni a macit, de a fiú gyorsabban cselekedett, egyszerűen kikapta a kezemből, kiáltott egyet, majd az időközben a terem végébe futó Dominic-nak dobta.
-Hé! -ordítottam. -Tedd már le!
Ez igen, ezzel biztosan meggyőztem... Az ilyen parancsolós beszédekben sem vagyok a legjobb, az már biztos. Tulajdonképpen semmiben nem vagyok jó, de részletkérdés.
-Diego, megy vissza! -kiáltotta Dominic, és valóban neki dobta a plüssömet.
Odafutottam hozzá, már szinte zokogtam, rettegtem attól, hogy baja esik a macinak, és abban a pillanatban az sem érdekelt, hányan röhögnek ki, valamint hány ezer megosztás lesz ezen a videón, egyszerűen csak vissza akartam kapni az egyetlen számomra fontos dolgot...
-Könyörgöm, add vissza, Diego, kérlek! -kulcsoltam össze kezeimet, és szó szerint könyörögtem.
A fiú olyan gúnyosan mosolyodott el, amilyet talán még sosem láttam életem során, aztán kegyetlenül átdobta másnak a plüssállatot.
A fiúk körbe rendeződtek, dobálgatták a macit, miközben rajtam röhögtek, ahogy próbálom elkapni. Eközben mit csinált Cole? Nézett. Igen. Konkrétan nézett visszatartott mosollyal a sarokban állva.
Teljesen szétestem, úgy nézhettem ki, mint egy óvodás, de térdre borultam, és zokogtam. Végül Diego-nál landolt utoljára a macim. Odasétált vele az ablakhoz, majd kilógatta. Szemeim kipattantak, borzalmasan megrémültem, odaszaladtam, próbáltam kikapni a kezéből, de hiába, ő magasabb volt...
-Na, mi lesz? Ugrasz te is vele? -vigyorgott, majd ismét kilógatta a tárgyat. -Te is jól tudod, hogy mindenki örülne annak, ha végre már öngyilkos lennél.
Mindenki nevetett, és akkor láttam meg Cole szemében valami idegességet, nem is tudom, talán aggódott, hogy valóban megteszem.
És megtettem volna... Mert abban a pillanatban Diego elengedte az édesanyámtól kapott macimat, én pedig hiába kaptam kiáltozva utána, a plüss halk puffanással ért földet valahol az udvaron.
-Hajrá! Tiéd a pálya... -mutatott az ablakra, jelezve, hogy nyugodtan ugorhatok.
Fájt. Rettentően fájt. Úgy zokogtam, és olyan szinten fájt a szívem belül, hogy azt hittem, kiszakad a helyéből. Kétségbeesetten, homályos látással néztem bele Diego szemébe, majd az osztálytársaimon tekintettem körbe, de nem, egyikükön sem láttam azt az őszinte sajnálatot, vagy egyszerű megértést. Talán Cole szemében valamiféle meglepődött dühöt, és készenlétet arra az esetre, ha kiugranék... De már ebben sem vagyok biztos. Semmiben...
Nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy így halok meg, inkább kiszaladtam a teremből, és próbáltam megkeresni a macit. Még hallottam, ahogy Cole idegesen üvöltözik valószínűleg Diego-val.
-Te normális vagy, ember?! Rohadt messzire mentél, nem érzed?! És ha tényleg kiugrik az ablakon? Mi van akkor, ha komolyan...
Többet nem hallottam, már a lépcsőknél jártam, úgy futottam, mint még soha. Nem érdekeltek a fiú szavai sem, csak ki akartam szabadulni ebből a rohadt fertőből.
Kérlek, kérlek, csak ne legyen semmi baja a macimnak! Azt sosem bocsátanám meg magamnak, ha elveszíteném, vagy tönkretenném...

///Na mi a véleményetek Diego-ékról? :D Én utálom, de muszáj volt így létrehoznom őket😂
Remélem tetszik a történet, hagyjatok nyomot, mert imádok kommenteket olvasni😍❤ Puszaaa❤///