Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Művészet

Kétlem, hogy Cole olyan lenne, mint Tyler, de fő az óvatosság. Nem akarok ismét padlóra kerülni, mert úgy érzem, többé már képtelen lennék fölállni...

Lassan gyalogoltam hazafele, féltem, hogy otthon találom az ittas apámat. Ez a kis nosztalgiázás meglehetősen elvette a maradék életkedvemet is, így semmi kedvem fogadni a hozzám vágódó piás üvegeket otthon... Pedig eléggé úgy tűnik, hogy mégis kénytelen leszek, mivel sajnos elérkeztem a dohos, alkoholtól bűzlő házunkhoz. Lassan nyomtam le a kilincset, és már nem is csodálkoztam, hogy nem volt bezárva. Meglepődve, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy apám nem tartózkodott a házban. Esküszöm egy betörővel könnyebben elbánnék, mint vele...
Gyorsan elintéztem a szokásos teendőimet, majd úgy gondoltam, megfürdök, mielőtt visszaérne az a szörnyeteg. A frissítő, ám a sérülések miatt borzalmasan fájdalmas tusolás után lekezeltem sebeimet, de a fáslim majdnem elfogyott, hiszen lassan már az egész testemet be kellett kötnöm. Pizsomát is húztam, mert semmi kedvem nem volt a mai nap folyamán többször kidugni az orromat a biztonságos szobámból. Ettem egy szelet kenyeret, fogat mostam, és bezárkóztam a búvóhelyemre.
Gondoltam, rajzolok valamit, kedvem támadt kiadni az aznapi feszültséget. Viszonylag jól rajzolok, bár van még hova fejlődnöm, de a művészet az egyetlen mentsváram, ha nem lenne, akkor én sem. Szóval az sem érdekel, mennyire rosszul rajzolok, de jobban érzem magam tőle, és ez a lényeg. Mások talán piálnak, buliznak dühlevezetésképpen, én viszont festek, és teljesen elmerülök a gondolataimban, valamint a fülemben szóló dallamos zene játékában.
Általában mesefigurákat rajzolok, vagy portrékat. Tulajdonképpen ez a varázslatos tevékenység segít, hogy habár csak egy picit is, de visszakapjam a múltam azon részét, amikor még minden a legnagyobb rendben volt. Anyuval állandóan meséket néztünk... Amióta az eszemet tudom, imádom a Spongyabobot. Gyerekkori, és bevallom őszintén a mostani kedvenc rajzfilmsorozatom is. Elragadnak a bájos karakterek, a kifigurázások, az a mérhetetlen sok poén, amik ezredik megtekintés után is képesek kacagásra bírni, az örökös viszálykodás, a bármi áron egymás mellett kitartó barátságok, a nevetségesen aranyos butasága egyes karaktereknek, és még éjfélig tudnám sorolni. Legtöbbször ebből a meséből rajzolok egy-egy szereplőt, vagy csoportképet, mindenféle szituációban. Nem csupán azt rajzolom, amit egy képen látok, hanem továbbgondolom. Továbbgondolom, és valójában azt alakítok ki belőle, amit csak akarok, hiszen a fantáziámon múlik, rossz megoldás pedig nincsen. Legtöbbször az éppen aktuális érzelmeimet vetítem ki a munkáimra, tehát az esetek kilencvenöt százalékában a bánatot. Aki beletekint a tizenhárom darab rajzos füzetembe, amiket már hatéves korom óta szépen vezetek, betekintést nyer a lelki világomba, mert minden egyes rajzom beszél, és mutat. A művészeken könnyen átlát az ember, ha a munkáit tekinti meg, mivel azokon keresztül kommunikál.
Szóval szeretem a Spongyabob Kockanadrág című bámulatos rajzfilmsorozatot, mert egyszerűen megnevettet. És ez nálam nagyon nagy szó...
Persze rengeteg kedvencem van még, például a Szilaj, Gru, Shrek, Mézga család, Bolt, Scooby Doo, Kis hableány, Aranyhaj, Jégvarázs, Phineas és Phearb, és sok-sok mások szerint gyerekes, de szerintem kinőhetetlen csoda. Odavagyok a mesékért! A rajzaim fele is ebből áll, a másik pedig, mint már említettem, portrék.
Persze én is gyakorlok sokat, vannak kisebb firkáim, aztán találhatóak arcdarabkák, szemdarabok, koponyák, hajcsomók, meg minden, amit az átlag emberek gyakorolni szoktak. A festéket tájképekre fogyasztom el legtöbbször. Illetve állatos rajzaim is vannak, de ahhoz nem kötődnek túl szoros emlékeim, pedig imádom az állatokat, csak sajnos nincs lehetőségem arra, hogy legyen például egy saját kutyám.
A portrék leginkább a családomhoz köthetőek, olyan fotókat rajzolok meg, amiken együtt vagyunk, és ordít a képről, hogy szeretjük egymást. Egészen élethűen szoktak sikerülni, szívem-lelkem beleadom, hogy olyat varázsoljak a lapra, amit egyszer már réges régen átéltünk. Az esetek túlnyomó részében anyát elevenítem meg a papíron, és van olyan is, amikor csak én vagyok anyuval, ám akad egész családos mű is.

Most éppen egy spongyabobos rajzba kezdtem bele, ezt is persze kissé átalakítva fogom csinálni. A kép egy összezavarodott tekintetű Spongyabobot ábrázol, akinek szemébe könnyeket is fogok majd rajzolni, és gondolatbuborékban hatalmas kérdőjeleket biggyesztek a feje fölé.

Már majdnem készen voltam a remekművel, mikor hallottam, hogy apám belépett a házba, ráadásul társasággal. Nem tudtam, ki lehet az új ,,vendégünk", de köztudott, hogy apa egy-egy kocsmai piálás után hazahoz nőket, akiknek reggelre már nyomuk sincs. Úgy gondoltam, ez most sem lehet másképp, ezért igyekeztem nem törődni a lentről felszűrődő hangokkal, próbáltam kizárni őket. Úgy egy órával később meghallottam apám meglepően józan hangját, ahogy egészen komolyan kiált föl a szobámba.
-Jasmine, gyere le, valami fontosat akarunk közölni veled!
Mégis mi lehet fontosabb a depis spongyabobomnál?! Durrogva hagytam ott szegény befejezetlen teremtést, és kissé kíváncsian szaladtam le a lépcsőn, hogy hallhassam azt az oltári nagy bejelentést. És akkor még nem tudtam, hogy ez a kis hír mennyire meg fogja változtatni az életemet. Nem a legjobb irányba...

///Mit gondoltok Jasmine apjáról? És Jasmine-ről? Mi a véleményetek Tyler-ről, valamint Cole-ról? Szerintetek előbb-utóbb lesz valaki, aki nem akar folyton ártani főszereplőnknek?
Köszönöm, hogy olvassátok eme csodás művet❤///

2019. június 14.