Katarzis - Cole Sprouse fanfiction

Itt a vég?

Idegesen futottam az osztályunk ablaka alá, már távolról megláttam a macimat. Fölkaptam, majd sírva magamhoz szorítottam. Szerencsére nem esett semmi baja azon kívül, hogy enyhén poros lett, így egy hatalmas szaggatott, megkönnyebbült sóhajt hallattam.
-Hála a jó égnek! -szívtam be az illatát.
Ezek után persze semmi kedvem nem volt órára menni, hanem leültem az egyik, civilizált emberektől legtávolabbra eső padra, és csak sírtam... Ismét hatalmasat csalódtam az emberekben. Bár nem is értem, miért lepődök meg. Eleve hülye voltam, hogy elővettem a hozzám legközelebb álló dolgot az ellenségeim szeme láttára.
-Sajnálom, anyu -suttogtam magam elé nézve. -Az én hibám...
Ekkor valaki megérintette hátulról a vállamat, mire akkorát ugrottam, hogy majd' lezuhantam a padról.
-Bocsi -húzta félmosolyra a száját Cole.
-Minek vagy itt? -fordultam újra magamba szipogva.
-Miért mondták, hogy legyél öngyilkos? -ült le mellém, nem törődve az elutasító, goromba kérdésemmel.
-Szerinted?! -röhögtem gúnyosan. -Mindenki azt akarja, hogy halott legyek, már hozzászoktam.
-Azt a kurva -csodálkozott. -Már miért akarná mindenki? -értetlenkedett.
-Ahj, ne akarj már hőst játszani, könyörgöm, kilencedik óta gyűlöl és piszkál mindenki, várva a halálomat... -fordultam felé idegesen, még mindig bőgve. -Ezt világosan a tudtomra is adják, pont úgy, ahogy az előbb -néztem magam elé, majd észrevettem, hogy valójában egy idegennek öntöm ki a szívem, aki meredten figyel. -Most pedig menj el, tudom, hogy úgysem érdekel téged a szerencsétlen életem -mondtam kimérten.
-Kilencedik óta? -nézett kikerekedett szemekkel. -Hogy bírod?!
-Jajj már, Cole, még új vagy itt, de hidd el, pár hét múlva te is ugyanazt fogod csinálni, mint ők -álltam föl idegesen a padról, mire ő követett. 
-Mi van?! Dehogyis! Én nem vagyok ilyen! Sosem kívánnám senkinek a halálát! Úristen! -fogta a fejét kétségbeesetten.
-Még egy ilyen szerencsétlen nyomoréknak sem? -halkultam el, és csalódottan a földet néztem.
-Nem vagy nyomorék -lépett közelebb hozzám. -És nem, nem kívánnám.
-Hazudsz -nevettem szipogva, a fejemet csóválva.
-Már miért hazudnék? -fogta meg a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett. -Majd én megvédelek tőlük, ne aggódj! -mosolygott halványan, majd szorosan átölelt.
Nem akartam átadni magam az érzésnek, de sajnos sikerült. Belezokogtam a pulcsijába, mert borzalmasan jól esett ez a kis tett, azt hiszem, még sosem ölelt meg senki. Fájt a szívem, olyannyira, hogy szerintem utoljára anyu halálakor fájt ennyire. Lazán simogatta a hajamat, majd észrevéve magam, eltoltam magamtól a fiút.
-Mikor legutoljára megbíztam valakiben... Pont ugyanígy kezdődött. Megbíztam benne, aztán elárult, és vérig alázott. Azóta börtönben ül, és remélem még sokáig ott is marad -nevettem fel hisztérikusan. -Szóval bocsáss meg, Cole, de nekem ez nem megy...
Azzal sarkon fordultam, és otthagytam.   
Talán nem kellett volna... Talán ő lesz az én megmentőm... Bah, ez túl szép, és túl nyálas ahhoz, hogy igaz legyen, inkább hagyjuk.
-Bárcsak itt lennél, hogy tanácsot adj nekem -suttogtam a kezemben tartott macinak.
Ennyit arról, hogy összeszedem magamat. Nem szabad ismét megtörnöm. Eddig olyan szépen ment, most pedig egyszerűen jön egy fiú, aki felborít mindent körülöttem?! Nem hagyhatom, hogy becsapjon. Tudom, hogy meg fogja tenni, és az nekem már túl sok lenne... Az emberek hazugságokat hordoznak hazugságok hátán. Minden. Egyes. Ember. Hazudik.

Most mégis mi a francot csináljak?! Itt állok, és Cole-t, az egyetlen embert, aki kedvesen szól hozzám, otthagytam, a cuccom pedig a teremben maradt, így hazamenni sem tudnék.
Mi legyen, mi legyen, basszus Jasmine, gondolkodj! Oké, elmegyek a mosdóba, aztán ha kicsöngettek, fogom a holmimat, és hazamegyek. Haza? Van egyáltalán otthonom?
Hangosan sóhajtottam egy fájdalmasat, majd megindultam a wc-be. Ott fogtam magam, leültem, hátamat nekitámasztottam a falnak, és mivel úgysem volt jobb dolgom, telefonozni kezdtem. Le van némítva a mobilom, éppen az olyan üzenetek miatt, amiket kapok állandóan... És most újabb felkérések érkeztek, amikben a pokolra kívánnak engem. Megint valami újdonság, valami pikáns, cikis dolog terjeng az interneten rólam, amiről nem tudok, és ezért kapok újabb üzeneteket? 
Felmentem a közösségi oldalakra unalomból, és enyhe kíváncsiságból, amit így utólag látom, hogy nagyon nem kellett volna.
A macidobálós videót lehetett megtalálni, ahová csak néztél, és egyszerűen pörögtek rajta a kedvelések, kommentek, megosztások száma. Az eredeti felvétel fölé ezt írták: ,,Anyuci pici babájának kell a macikája csicsikáláshoz. Jasmine Todd, a kis szerencsétlen, ismét jelentkezik."
Ó, francba... Bele kéne olvasnom a kommentekbe? Ennél fájdalmasabb talán már nem lehet, miért is ne?!
Mindig abban reménykedek, hogy a rengeteg gyűlölködő komment közül találok néhányat, ami engem véd, ám ez mindig csupán álom marad, ahogyan most is.
,,Hülye ribanc, megérdemli."
,,Kis depis picsa, jól csináljátok srácok, csak így tovább!"
,,Ez még él?"
,,Diego, nyírjátok már ki, egyszerűbb lenne, mint várni arra, hogy ő ölje meg saját magát."
,,Komolyan még nem döglött meg ez az emós ribi?"
,,Hallom most Cole-t akarja a kiscsaj, valakinek durván le kéne állítania."
,,Ja, Tyler Bernard alázása nem volt neki elég, Cole Sprouse-tól is akarja."
,,Hé, Cole, mennyit fizet neked a ribanc?"
,,Ez a csaj csak szennyezi a világot. Remélem hamar megdöglik."
,,Legalább jót röhögtünk megint. Kéne egy youtube csatorna neki."
,,Bárcsak valaki végre megmondaná neki, mennyire fölösleges, és mennyire el kéne takarodnia a világból... Hajrá srácok, ti vagytok a legjobbak, készítsétek ki!"

Nem bírtam tovább... Patakokban folytak a könnyeim, és rettentően fájt a szívem. Tényleg ezt akarják?! Valóban nincs egyetlen ember sem, aki ne kívánná a halálomat?! Ha így van, akkor legyen meg az akaratuk. Biztosan boldogok lesznek, miután látják, hogy elvéreztem egy iskolai wc-ben. Eléggé szánalmas halál, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi, és senki. Még apám sem... Lecserélt egy olcsó kurvára, akkor egészségére, tartsák el magukat. Senkinek sem hiányoznék...
-Szóval ennyi volt? -néztem a macira bőgve. -Így kell véget érnie? -zokogtam, miközben előhalásztam zsebemből a pengémet, és szétszakítottam a kezeimen lévő fáslit.  
Feltápászkodtam, és a tükör elé álltam, utoljára végignézve szánalmas testemen.
-Készen állok a halálra -hunytam le a szemem, miközben hatalmasat sóhajtottam. -Bocsáss meg, anyu -szorítottam magamhoz a macit. -Tudom, te mindigis azt akartad, hogy mikor felnövök, legyen egy szerető férjem, akivel összeházasodok, és gyerekeink lesznek. Mindig mondogattad, mennyire várod, hogy együtt válasszuk ki a menyasszonyi ruhámat, és hogy azt az egész napot együtt töltsük nevetve. Mint látod, ez sajnos sok okból nem következhet be -nevettem a saját szerencsétlenségemen. -Nem létezik olyan férfi, aki elfogadna úgy, ahogy vagyok... Nincs az az ember, aki velem összeállna, nemhogy összeházasodni, és családot alapítani. Plusz te sem vagy itt, anya... És én veled akartam eltölteni azt a csajos napot -mosolyogtam halványan a macira. -Kérlek ne haragudj rám, amiért képtelen, és gyenge vagyok tovább harcolni... Nem bírom tovább, ez nekem túl sok, sajnálom -ekkor belemélyesztettem papírvékony bőrömbe a pengét, és egy mély vágást húztam. -Szeretlek, anyu.
Lerogytam a földre, a plüssömet még mindig nem engedve el. Újabb vágás... Felszakadt néhány régebbi seb is, szóval már erősen véreztem. Még nem hagyhatom abba, bármennyire is fáj, mert a belső fájdalom hamarosan sokkal jobban fel fog emészteni, ha nem leszek öngyilkos. Vágtam még hármat, és ugyanezt megtettem a másik kezemen is. És aztán vártam... A halálomra.
-Örüljetek... Megkaptátok, amit akartatok -motyogtam, elvesztve az eszméletemet. -Remélem majd kiteszitek az internetre a holttestem képét, és örömtáncot jártok rajtam -nevettem hisztérikusan. -Ennyi. Győztetek... Ég veled, világ, ég veled, gyilkos apám, és az őrületbe kergető kurvája, ég veletek, irtó ,,kedves" emberek, ég veled, Cole, az egyetlen, aki nem kívánta a halálomat... Sajnálom... -bőgtem ismét. -Ég veled, anyu...
Lehunytam szemeimet, átöleltem a macit, utoljára beszívtam az illatát, majd elvesztettem az eszméletemet.

///Amint ti is látjátok, egy kicsit fel lett nagyítva az, amilyen az emberiség kegyetlensége :) Persze a való életben biztosan akadna, aki segítene Jasmine-nek, de ezt most direkt így akartam, megmutatva, milyen bunkó társadalomban élünk, egy kicsit persze felnagyítva.
Szóval remélem jól szórakoztok, hamarosan ismét jövök, sziasztok😅😍❤❤///