Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

10.rész

Az egész éjszakát a kórházban töltöttük, várva, hogy Kriszti felébredjen. De nem. Nem kelt fel. A két oldalamon a két fiú alszik, én pedig Milán vállára döntve a fejem gondolkodom. Amikor kezdett kicsit világosodni, lementem cigizni egyet. Kint megálltam a parkolóban és rágyújtottam. A gyönyörű napfelkeltét bámulva, gondolkoztam az élet nagy dolgain és apró örömein is. Például ez, hogy Krisztina kórházban van, negatívum. De az apró örömök fontosak az életben. Példának okáért ott van a tegnap reggeli beszélgetésünk Petivel, vagy a múltkori Milánnal. Az, hogy Miloval boldogak vagyunk. Vagy csak szimplán az, hogy szép a napfelkelte. Ha ezeket az apró dolgokat nem értékeljük, akkor a nagy dolgoknak sem fogunk tudni örülni. Ahogy ezen gondolkoztam éreztem, hogy két hideg kéz csúszik a derekamra.
-Min gondolkodsz, Kicsi? - búgta a fülembe Milán.
-Semmi érdekesen. Hogy-hogy lejöttél?
-Nem tudtam, hogy hol vagy gondoltam megkereslek.
-Értem. Kriszti változatlan?
-Ja, nem kelt még fel. Ahogy Peti sem.
-Rendben. Cigit? - nyújtom felé a dobozt, ő pedig kikap egy szálat és meggyújtja. Egy jó nagyot szív belőle és köhögni kezd tőle.
-Csak nem letüdőzted, drága? - nevettem ki, de Milán is röhögött. - Gyönyörű a napfelkelte. - közöltem úgy mellékesen.
-Hát én másra használnám a gyönyörű jelzőt, de valóban szép - nézett rám, a mondta első felénél, majd a másodiknál vissza az égre, én pedig szerintem rák vörös lettem. - Na mivan Kicsi leégtél? Hol nyaraltál, hogy ilyen szép színed lett?
-Ha most nem fogod be, megverlek. - néztem rá, egy tipikus "megöllek" tekintettel.
-Befogtam - húzott magához nevetve és le hajolva hozzám, egy puszit nyomott a homlokomra. - Szeretlek - suttogta, miközben a száját folyamatosan a homlokomhoz érintette.
-Én is szeretlek - fúrtam a fejem a mellkasába. Így álltunk még egy darabig, aztán kicsit kezdtem fázni, úgyhogy visszamentünk a váróba. Peti nem volt ott, úgyhogy arra a következtetésre jutottunk, hogy bement Krisztihez.
-Hozok egy kávét - jelentettem ki - Kérsz? - néztem Milánra.
-Lejövök veled - fogta meg a kezem, és elindult velem a lift felé. Beszálltunk a liftbe és megvártuk, hogy az idős hölgy is besétáljon, aztán elindult a gép, lefelé. A földszinten kiszálltunk és az automatához sétáltunk.
-Mit kérsz? - néztem Milánra.
-Egy capuccinot.
-Oké. - nyomtam be a gombot, magamnak meg egy espressot kértem, aztán megkaptuk az italokat és kifizettem. (Ez miért hangzik ilyen hülyén, csak azért, mert automatából vette? Xd) Visszamentünk az emeletre és le ültünk megint a székekre, aztán vártunk. Hogy mire? Csodára... Két perc múlva nyílt az ajtó, és Peti jött ki rajta, aztán két orvos gyorsan beszaladt. A fiú megállt pár centire az ajtótól és a földet bámulta.
-Faszba az egésszel már - vágta le magát mellém hirtelen, aztán a fejét a tenyerébe nyomta és sírni kezdett. A híres Marics Péter. Ez tényleg szereti Krisztit.
-Mi történt? - kérdezte helyettem Milán, mert éppen a gondolataimba merülve néztem Petire. A kérdést követően, már 100%-os figyelemmel néztem a fiúra.
-Szerinted? Valószínűleg nem szedtek ki minden drogot a szervezetéből.
-És az mit jelent? - gondoltam a legrosszabbra.
-Leállt a szíve - suttogta Peti maga elé. Hátra fordultam Milán felé és az ő szemében is valami csalódás félét láttam. A szemem megtelt könnyel és úgy éreztem nem kapok levegőt. Hirtelen felálltam, amire mind a két fiú felnézett. Megkerestem a legközelebbi mosdót és bementem. Megtámaszkodtam a mosdókagylón és a tükörben néztem a lassan lecsöppenő könnycseppeket. Néztem a tükröt és nem bírtam felfogni. Miért lenne oka bárkinek is arra, hogy ilyet tegyen Krisztivel? Megmostam az arcom és mikor felnéztem a tükörbe, egyenesen a 6 éves énem szemébe néztem. Mögötte hirtelen megjelent Kriszti és megölelték egymást. Megráztam a fejem, és eltűnt minden. Kezdek paranoiás lenni, baszki. Megint vizet fröcsköltem az arcomra, majd kimentem a mosdóból. Kint a folyosón, telibe mentem egy mellkasnak, aki elkapta a derekam, így nem estem hátra. Felnéztem és két gyönyörű, gesztenyebarna szem nézett vissza rám.
-Beléd estem. Szó szerint - röhögtem el magam. Milán és felnevetett és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Minden rendben? - kérdezte.
-Persze. - hazudtam azonnal. Nem akarattal, reflexszerűen jött.
-Látom. Azért vörös és könnyes a szemed. - nézett rám Milán, pont úgy, mint aki átlát rajtam. Az már csak mellékes, hogy így is volt.
-Jó, igazából nem, de ez nem fontos. - mondtam hanyagul, mire Milán magához húzott és szorosan megölelt.
-Miért ne lenne az? - kérdezte suttogva. - Mindig te vagy az erős, mindenki közül. Most az egyszer, légy te az akinek támaszra van szüksége. Az, hogy sírsz, nem azt jelenti, hogy gyenge vagy. Hanem azt, hogy túl régóta vagy erős. - mondta, még mindig suttogva. Hirtelen elsírtam magam. Valószínűleg, a felgyülemlett fájdalom miatt, de azért is, mert soha nem számíthattam senkire. Ugyan, kisírt szemekkel, de visszamentünk Petihez, aki ugyan úgy ült, mint eddig. Leültem mellé, Milán pedig a másik oldalamra. Órák teltek el, de az orvosok, azóta se jöttek ki. Már mind a legrosszabbra gondoltunk szerintem. Már csak az a kérdés, hogy ez mennyire állt messze a valóságtól.