Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

58.rész (Vége)

Fél óra múlva kb hazáért Bruno és a kissrác. Máté rögtön a nappaliba szaladt, ahol mi ültünk Sárival.
-Szijjjjjasztooooook - integetett.
-Szia - nevettünk Sárával. Először odaszaladt az anyukájához, megölelgette, majd engem is és elszaladt a szobájába. Bruno lépett be a helyiségbe egy szatyorral.
-Sziasztok - intett, aztán a konyhába lépett és letette az asztalra, végül visszajött a nappaliba.
-Szia - köszönt neki Sári, amikor a fiú lehajolt hozzá és nyomott egy puszit a lány arcára.
-Szeja - mosolyogtam rá, mire visszamosolygott.
-Hát te? - kérdezte.
-Nem lehetek itt? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Dehogynem - bólintott mindjárt. - Összevesztetek Milánnal? - kérdezett azonnal a közepébe. Tudta, persze, hogy tudta. Első dolga volt Milánnak a fiúkkal beszélni.
-Beszéltetek, igaz? - láttam át gyorsan.
-Jah. Írt aztán kimentünk a gyerekekkel az egyik parkba és ő elmondta. - magyarázta meg a helyzetet.
-És nyilván maradhat itt Száva pár napot - mondta Sára Brunonak.
-Persze. Nincs útban. - legyintett nem törődöm stílusban, mire nemes egyszerűséggel ráugrottam.
-Aucs - röhögött a fiú oldalra dőlve, és lerúgott magáról. Sára dőlt a röhögéstől. Beszélgettünk még egy kicsit, majd elmentünk aludni. Megkaptam a vendégszobát, ahol mikor bementem csak ráugrottam az ágyra. Háttal feküdtem rajta és a plafont bámultam. Lehunyt szemmel mély levegőket vettem és azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Viszont megint feltört bennem a kisfiunk elvesztése, mint az elmúlt alkalmakkor bármikor, mikor egyedül voltam. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon és a kezemre esett. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom, amire kinyitottam a szemem és odanéztem. Milán, pontosabban a beállított beceneve villogott a képernyőn. Odanyúltam és a piros gombbal kinyomtam. Amint elsötétült a képernyő felvillant egy üzenet. Majd kettő. Aztán három. És így tovább. A telefonért nyúltam és megnyitottam őket.
Milán:Kérlk beszilojnk. Sztzenlek.
Egy üzenetet kellett elolvasnom, de tudtam, hogy részeg. Baszki és Emma vele van. Ahogy ez bevillant, azonnal felugrottam és a kocsi kulcsom után nyúltam. Leszaladtam, beültem az autóba és nagyon gyorsan kezdtem hajtani a házunk felé. Nem tudtam, hogy mit vált ki Milánból ez az egész, de tudtam, hogy el kell hoznom onnan a lányunk. Megálltam a házunk előtt és kipattantam az autóból. Gyorsan kizártam az ajtót és beléptem a házba. Már az előszobába egy összetört valami fogadott. Bementem a nappaliba, ahonnan a konyhába belátva Milánt vettem észre. A konyhapulton támaszkodott, nekem háttal és mély levegőket próbált venni. A házban sok minden szétdobálva, több minden összetörve. Döbbenten néztem körbe és ekkor tűnt fel a lépcsőn ülő, síró kislány. Leguggoltam és kinyújtottam a kezem felé.
-Anaa - szaladt oda hozzám, mire felemeltem és szorosan magamhoz öleltem. Ahogy Milo meghallotta, hogy Emma szól nekem, megfordult. A szemeibe néztem. Fájdalom áradt a tekintetéből. Letettem Emmát és leguggoltam hozzá.
-Szedj össze pár dolgot, amit fontosnak gondolsz és majd szólok, ha gyere le - mondtam neki. A kislány bólintott és az emeletre szaladt. Felálltam és szembe álltam Milánnal.
-Mit csinálsz? - kérdezte lassan felém lépve egyet.
-Ez engem is érdekelne - néztem körbe újra.
-Elmentem egy kicsit inni. Aztán hazajöttem és ahogy ránéztem Emmára, te jutottál eszembe. Nem akartalak megcsalni, csak hülye voltam. Annyira sajnálom - lépett elém, én pedig kettőt hátráltam.
-Elmentél inni. Meddig? - kérdeztem.
-Pár órára csak - számolgatott.
-Itthon hagytad Emmát, több órára egyedül? - kérdezte lassan, tagoltan.
-Igen.
-Milán basszameg, nőlj fel. Már nem tinédzserek vagyunk, hanem szülők. Szü-lők. Nem hagyhatsz itthon egy három éves kislányt órákra, azért mert te inni akarsz és mert szomorú vagy. A másik pedig, hogy ez a lány zokogva ült a lépcsőn mikor megjöttem, mert fél tőled! Összetörtél dolgokat a lakásban, ami számára hangos és ijesztő. Ő a lányod! - mondtam teljes döbbenettel. Hatalmasat csalódtam benne és ez valószínűleg a könnyező szemeimből látszott is.
-Én... - kezdte Milán és láttam rajta, hogy kijózanodott. - Sajnálom... - mondta halkan.
-Ez már ide édes kevés Milán. - ráztam a fejem csalódottan. Megindultam az emelet felé és lehoztam Emmát.
-Ha esetleg józan leszel, gondold át, mit csináltál - álltam meg Milán előtt.
-Kérlek, Kicsi... - mondta, kibővítve a becenevemmel, amitől sokadjára tört össze ma a szívem.
-Szeretlek - suttogtuk egyszerre, szomorúan nézve egymás szemébe. Megfordultam és Emmával a kezembe kisétáltam a lakásból. És talán a fiú életéből is. Dehát nem tudni mit hoz a jövő. Az élet egy játék. One step for and three step's back. Egy lépés előre, majd három hátra. Mindenkinek ismerős lehet. Nem lehet tudni, hogy mi lesz a kettőnk sorsa, de azt tudom, hogy mik voltunk mi... Két tinédzser, akik felnőttek, viszont ezzel elvesztették egymást...

Gyönyörű gondolat lett így a végére. Szereztem volna nekik boldog befejezést, sőt írtam is. De egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt a történetet nem kell tovább feszegetnem. El kell engednem és kész. Csodálatos történet és ezzel a gondolattal csodálatos befejezést kapott. Köszönöm, hogy velem voltatok... ❤️