Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

11.rész

4 órát ültünk kint, a folyosón, arra várva, hogy az orvosok mondjanak valamit. Peti az agyvérzés szélén állt, én full ideges voltam, Milán meg amellett, hogy aggódott Krisztiétt, figyelt ránk is. Hosszú és fájdalmas négy óra után, viszont jött egy orvos aki mondott is valamit.
-Konor Krisztina hozzátartozói? - nézett ránk, a papírokból.
-Igen.
-Rendben. - nézett újra a papírokba. - Sajnálom. - vándorolt a tekintete, egyenesen a szemembe. Lesápadtam és eltátottam a számat.
-Nem, az nem lehet. Kérem mondja, hogy nem - könnyeztem be. Az orvos csak lehajtotta a fejét. Oooo, basszameg. - Én ezt nem hiszem el - sírtam el magam. Peti döbbenten bámult maga elé, ahogyan Milán is. Az orvos elsétált. A csendes folyosón, csak a zokogásom lehetett hallani. Hirtelen Peti is sírni kezdett, majd felállt és elindult a folyosó vége felé.
-Most meg hová mész? - kérdezte Milán.
-Meg keresem azt aki ezt tette a barátnőmmel! - kiabált vissza. Nem tartottuk fel. Majd rájön, hogy felesleges, mert ezzel nem tudja visszahozni Krisztit. Egyre jobban kezdtem sírni, aztán pedig egyre gyorsabban vettem a levegőt, és olyan érzés volt, mintha valaki ráült volna a mellkasomra. Pánikroham. Fasza. Milán rámkapta a fejét, és amint meglátta, hogy rosszul vagyok, felkapott és levitt a levegőre. A kórház parkolójában letett a földre és jó szorosan magához ölelt.
-Nincsen semmi baj. Itt vagyok. Nyugodj meg. - suttogta folyamatosan. Nekem kezdett lassulni a légzésem és kezdtem megnyugodni. - Megijesztesz kicsi, mi van veled? - nézett a szemembe. Hosszan kifújtam a levegőt.
-Kiskorom óta pánikbeteg vagyok. Azért, mert a szüleim rengeteget kiabáltak egymással is és velem is. Nagyon sokat ütöttek, vertek engem, ami miatt több évig pszichológushoz kellett járnom. Kriszti volt az, aki meghallgatott és tudott mindenről, ami történt. Kiskori traumaként ez így berögzült.
-Nem tudtam...
-Nem is baj. Nem szívesen beszélek a múltamról.
-Akkor nekem miért mondtad el?
-Mert bízom benned - néztem a szemébe, mire mosolyogva magához húzott, egy határozott mozdulattal a csípőjéhez szorított, felemelte az állam, és megcsókolt. Átfogtam a nyakát és beletúrtam a hajába. - Haza megyünk? - néztem a szemébe, a homlokának döntve az enyémet.
-Szeretnéd?
-Uhum..
-Akkor menjünk. - vette elő a kocsikulcsát és a kocsi felé indult velem. Beültünk az autóba, és hazafelé vettük az irányt. Márhogy, hozzám haza. A lábam hirtelen elkezdtem rázni és a sírás kerülgetett. Milán átnyúlt, és megfogta a combom. Automatikusan abbahagytam a lábrázást, és ránéztem.
-Miért? - kérdeztem, pár perc csönd után. Milán kérdőn rám pillantott. - Miért mindig velem basz ki az élet?
-Kicsi, ez nem igaz..
-De, az. Anyámék gyűlölnek, mert sikeres vagyok. Pontosan emiatt nem tudok barátkozni sem. Nem tudok önfeledten boldog lenni, mert valami mindig közbeszól. Aztán most pedig elveszítem a legjobb barátnőmet. Mit kéne tennem, hogy végre boldog lehessek? Jobb kérdésem van. Mit keresek még ezen a kibaszott földön? - kérdeztem kimért hangon. Milán félre állt egy parkolóban, magával szembe fordított és megfogta az arcom.
-Ezt felejtsd el. És ha eltekintesz a negatív dolgoktól? Akkor látsz egy sikeres lányt, aki a gyönyörű hangjával és a kurva jó kinézetével, ezer srácot is le tudna venni a lábáról. A szövegekről, már ne is beszéljünk. Aztán, közben lettek barátai is, akikkel jól érzi magát. Lett egy barátja, akivel remélem boldog. Elvesztette a legjobb barátnőjét. Nehéz, én tudom. És nem is lesz egyszerű feldolgozni, de arra kérlek, hogy ne zárkózz el tőlünk. Segítségre lesz szükséged, mert nehéz időszak lesz. És mi segíteni szeretnénk rajtad, Kicsi. - fejezte be a monológot, nekem pedig újra lefolyt egy könnycsepp az arcomon, amit Milán a hüvelykujjával odanyúlva letörölt, aztán lágyan megcsókolt.
-Köszönöm - suttogtam, mikor elváltunk.
-Nem, kicsi. Én köszönöm. - mondta mosolyogva. Újra megcsókoltam, aztán tovább indultunk, nekem pedig be kellett látnom, hogy Milánnak igaza van. Milo megállt az albérlet előtt, én pedig kérdőn ránéztem.
-Bejössz?
-Jöjjek? - kérdezett vissza.
-Jó lenne... - mondtam halkan, mire Milán csak kiszállt a kocsiból, én pedig követtem. Bementünk a lakásba, és amíg én a konyhában voltam, Milán gyorsan üzent valakinek. Kivettem egy energiaitalt a hűtőből, aztán miután beleittam, leraktam a pultra, és a kis ablakon keresztül néztem a borús délutánt. A merengésemből Milán szakított ki, amikor átölelte a derekam. Egyszerre lehúztam az energiaitalt, majd megfordultam és Milo kezét megfogva, felmentem az emeletre. A szobámba, befeküdtem az ágyba, Milán pedig mellém feküdt, és szorosan átölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
-Köszönöm, hogy számíthatok rád - mondtam halkan.
-Én köszönöm, hogy, vagy nekem, Kicsi. - mondta Milán, én pedig felébredtem. Amint leesett, hogy csak álom volt az egész, megkönnyebülten néztem körbe. Milán mellettem szuszogott, valószínűsítem, hogy Petiék a túlsó szobába aludtak. Még egy jó órát feküdtünk így, viszont én nem tudtam elaludni. Lementem a konyhában és láttam, hogy már sötét van. Kimentem az erkélyre, és meggyújtottam egy cigit, miközben néztem a csillagos eget. A gomolygó füstöt nézve, gondolkoztam. Arra gondolva, hogy csak álmodtam az egészet, megnyugodtam.