Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

14.rész

A fiúk is végeztek a színpadon, így elindultunk hazafelé. Petiék gyorsan befoglalták a hátsó ülést így kénytelen voltam elől ülni. 10 perc alatt bealudtak hátul a többiek, szóval kínos csendben ültünk Milánnal. Én azon voltam, hogy ne bőgjem el magam, Milo meg gondolom az útra figyelt.
-Engem kiraksz majd otthon? - kérdeztem halkan.
-Persze - felelte, miközben rám pillantott. - Figyelj, nem szeretném, hogy miattam sérülj. Látni, hogy össze zuhansz lelkileg, belőlem is kivesz egy darabot... - kezdte halkan.
-Hagyjuk már. Nem fontos, tényleg. Semmi bajom. - vágtam közbe gyorsan és megint bedugtam a fülem. Milán hatalmasat sóhajtott mellettem, nekem pedig összeszorult a szívem. Lassan felértünk Pestre, és megálltunk a lakásunk előtt. Petiék nem keltek fel, én meg gyorsan kiszálltam.
-Száva! - szólt utánam Milo, mielőtt becsaptam volna az ajtót - Jó éjt - mondta.
-Neked is - feleltem és becsaptam az ajtót. A kocsi elhajtott, én pedig kitártam a bejáratiajtót. Az ismerős illatok, megcsapták az orrom, és éreztem, hogy újra otthon vagyok. Egyből a teraszra indultam és rágyújtottam. A korlátra támaszkodva álltam és néztem a gyönyörű éjszakát. Megint lefolyt egy könnycsepp az arcomon, én pedig nem töröltem le. Nem érdekelt. Még egy jó nagyot szívtam a cigiből, aztán elnyomtam és bementem a lakásba, szobámba. A fiókot kihúzva kutakodni kezdtem, viszont a kezem, úgy remegett, hogy alig találtam meg amit kerestem. Végül kihúztam a kést, és bebasztam a fiókot, majd megfordultam. Viszont a mozdulatot követően kiesett a kezemből és halk puffanással érkezett meg a szobám szőnyegére. Az ágyamon Milán ült, és a nyitott ablakból gondoltam, hogy ott mászott be. Megrázta a fejét és egyenesen a szemembe nézett.
-Mi... Mit keresel itt? - szólaltam meg, nagy nehezen.
-Tudtam, hogy bántani fogod magad. - felelte egyszerűen. Hirtelen akkora megmagyarázhatatlan düh fogott el.
-Tűnj el!
-Száva nem akarom, hogy bántsd...
-TŰNJ EL! - kiabáltam rá. Milo döbbenten nézett rám, majd csalódottan megfordult és kimászott az ablakon. Felkaptam a kést, bezártam az ablakot, és berohantam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Vörös, könnyes szem, sápadt arc és karikák. Deja vu. A kést a csuklómhoz téve, egy hirtelen vágást ejtettem rajta, mire felsikoltottam. De nem érdekelt a fájdalom. Igazából már semmi. 10 perc után végeztem és végig néztem magamon. Egy szál fehérneműben álltam a fürdőben, a tükör előtt és a vércseppeket néztem, amik végig folytak a combomon, a karomon, és a hasamon.
-Vajon túl messzire mentem? - kérdeztem suttogva magamtól, mikor rájöttem, mit is tettem. Neki dőltem a csempének és lecsúsztam rajta. Átkulcsoltam a kezemmel a meztelen lábaim és előre-hátra dülöngéltem. A padló tiszta vér volt, dehát majd eltakarítom. Annyira remegtem, mint egy kocsonya. Pár perccel később felálltam a földről és a szekrényhez léptem, mert ott van kötszer. Kivettem. Elkezdtem betekerni, először a karom, aztán a combom, és végül a hasam. Úgy néztem ki, mint valami elbaszott múmia. Gyorsan felvettem egy random pulcsit, amit találtam és pechemre, Miláné volt, ami a térdemig ért. Megcsapott az illata, és még sosem fájt ennyire a szívem. Vizes törlővel feltöröltem a padlót, aztán elmostam a kést, és visszacsúsztattam a fiókba, a kötszert, pedig visszaraktam a szekrénybe. Megmostam az arcom, és vettem egy mély levegőt. Visszamentem a szobába, bedőltem az ágyba és álomba sírtam magam. Borzalmas időszak elé nézek, úgy érzem.
Másnap:
Fél 6 körül ébredhettem reggel, amit nem tudtam hova tenni, mert nagyon későn aludtam el este. Kimásztam az ágyból és a szekrényemhez sétáltam. A szemeim fájtak a sírástól. Előkaptam egy over size pulcsit és egy rövidnadrágot, a hajam kontyba fogtam, és lementem a konyhába. Főztem egy kávét, és kiültem az erkélyre cigizni. A felkelő napot néztem, amint felbukkan a horizonton. Élesen beszúrt a combom és a karom, de nem foglalkoztam vele. Mélyet szívtam a cigiből, aztán ittam egy korty kávét, de valahogy sokkal keserűbb volt, mint szokott lenni. Nem, nem azért, mert kevés cukrot tettem bele. Mély levegőt vettem és felugrottam a korlátra, majd neki dőltem az oszlopnak. Lenéztem az alattam tátongó mélységre, és valamiért automatikusan az öngyilkosságra gondoltam. Nem volt célom, hogy leugorjak onnan. Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó, én pedig leugrottam a korlátról és besétáltam a lakásba. Kriszti, amint meglátott, egyből letámadott.
-Mutasd!
-Tessék? - kérdeztem vissza, mert nem értettem mire gondol.
-Milán elmondta! Mutasd! - mondta hangosan. Teljesen lefagytam azon amit mondott. Milán elárulta volna?
-Kriszti én...
-Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy csak Milo találta ki! - kérte már szinte sírva, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni, úgyhogy lehajtottam a fejem, megadva magam, és lekaptam magamról a pulcsit és a nadrágot. Ott álltam előtte egy szál fehérneműben. Krisztina a szája elé kapta a kezét és lefolyt egy könnycsepp az arcán.
-Ne sírj - mondtam összeszorítva a fogam.
-Miért Száva? Miért? - kérdezte sírva. Nem válaszoltam csak a szám elé emeltem a kezem, és sírni kezdtem.
-Sajnálom.... - szipogtam folyamatosan. Kriszti a kezembe adta a pulcsim, amit én felhúztam, ő pedig szorosan magához ölelt.
-Nem haragszom. Túl leszünk ezen is. Együtt. Oké? - nézett a szemembe. Könnyeimtől homályosan látva bólintottam.
-Annyira szeretem... - mondtam sírva, miközben leültem a földre, és a hátam a konyhaszekrénynek támasztottam. Kriszti leült velem szembe. - És annyira hiányzik az ölelése, amikor sírok, hogy megnyugtasson. Ha visszacsinálhatnám, egyszer sem kételkednék abban, hogy szeret-e, csak maradjon velem... - zokogtam a tenyerembe.
-Tudom, hogy fáj. De az idő begyógyítja a sebeket. És nem vesztetted el teljesen, hisz csak szünetet tartotok.
-Milán, miért mondta el? - kérdeztem, a szemébe nézve.
-Azért, mert ő nem lesz itt, hogy megmentsen saját magadtól. Én viszont igen.
-Nem hiszem el, hogy ilyenkor is azt nézi, nekem hogy jó... - temettem újra, tenyereimbe az arcom.
-Nagyon szeret téged ez a fiú Száva. Csak irtó rosszul esett neki, hogy nem bízol benne. Bennetek. - hallottam Kriszti hangját, és tudtam, hogy igaza van. Én basztam el ezt az egészet. - De, minden rendben lesz. Megígérem.
-Köszönöm, hogy vagy nekem.
-Ugyan! Ezért tartasz - legyintett, én pedig felnevettem és újra megöleltem.
-Megígéred, hogy velem maradsz? - kértem halkan.
-Meg. - hajtotta fejét a vállamra.