Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

54.rész

Szerkesztői szemszög:
Több órás várakozás vette kezdetét. 1 óra. Aztán 2. 3 óra. Végtelennek tűnő percek teltek el, de a doktornő még sehol. Közben Spacc is bejött a kórházba. Mindannyian kezdtek egyre jobban szétesni, viszont Milán a legjobban. Percenként nézte az óráját, vagy fel-alá járkált, vagy éppen a széken ült órákig és maga elé bámult. Minden perc elteltével úgy érezte, hogy egy darab kiszakad a szívéből. Az, hogy a kisfiáért és a szerelméért küzdenek, úgy érezte képes lenne ordítani órákig. De nem tette. Ült csendben és nézte a falat, miközben a másodpercek csigalassúsággal teltek. Úgy érezte, hogy perceken belül darabokra hullik az élete. Majd nyílt a vizsgáló ajtaja...
-Doktornő - pattantak fel azonnal a többiek.
-Mi van velük? - kérdezte Milo reményvesztetten.
-Száva pár óra múlva fel fog ébredni, viszont jól van. - mosolygott a doktornő a fiúra. Hatalmas kő esett le Milán szívéről.
-És... És a kisfiam? - nyelt egy nagyot, miközben újra a dokira nézett.
-Figyelj Milán. Egy hatalmas harcos volt ez a kisbaba, viszont ezt a harcot most elvesztette - húzta el a száját a doktornő. Milo lehunyta a szemét és hosszan kifújta a levegőt. Egyszerre könnyebbült meg, mert Száva jól van, de megszakadt a szíve azért az apró lélekért.
-Nagyon sajnálom. - nézett rá a doktornő és őszinte megbánás látszott a szemében. - Szólok, ha Száva felébredt és akkor bemehettek hozzá. Viszont ő még nem tudja, hogy a baba elment. - mondta a doki.
-Azt ne mondja, hogy én kéne közöljem vele. - ijedt meg azonnal Milán.
-Inkább tőled tudja meg, mint tőlem. Szedd össze magad Milán. Szüksége van rád - fejezte be a doktornő, megfordult és elment. Milán megdörzsölte az orrnyergét, miközben sóhajtott egyet.
-Én most... Én most levegőzök egyet. - indult el a lift felé. Kiment a kórház parkolójába, és rágyújtott. Nyüzsgött az élet, itt a belvárosban, ezzel szemben Milán annyira üresnek érezte magát, mint még talán soha. Az egyik szeme sír, a másik nevet. Tartja a mondás. Örül, mert Száva jól lesz, viszont annyira fájt, hogy elvesztette a kisfiát. Kezdte homályosan látni a világot, majd végül az első könnycsepp kifolyt a szeméből. Eldobta a cigit, majd eltaposta. A földet bámulta, amikor valaki megállt mellette.
-Haver... - kezdte Peti óvatosan.
-Én képtelen vagyok rá. - rázta a fejét Milán. Száva sokszor emlegeti a kisfiús és reményteli csillogást a fiú szemében. Most egyiket sem lehetett látni. Annyira üres volt és annyi fájdalom volt benne. - Mégis, hogy mondjam meg annak a nőnek, aki szinte az életemet jelenti, hogy a kisfia meg sem láthatta, milyen gyönyörű is az anyukája? - kérdezte Milán, miközben a könnyek folytak végig az arcán. Leült a kórház lépcsőjére és továbbra is a földet bámulta. Peti leült mellé és átkarolta a vállát.
-Haver... Tudom, hogy nehéz, de neked kell erősebbnek maradnod, mert Szávának nem fog menni. Ez teljesen normális, amit érzel. De össze kell szedned magad - paskolta meg a vállát. Milán az ég felé emelte az arcát és lecsukta a szemét.
-Nem megy. Ez most nem fog menni. - rázta a fejét.
-Tesó, kérlek. A szerelmednek szüksége van rád. Az erős és kitartó srácra. - nézett a szemeibe Peti. Milo végiggondolta, amit a barátja mond, és nagy levegőt vett.
-Igazad van. Kivételesen... - tette hozzá halkan. Peti nevetve vállba lökte, mire Milán is elröhögte magát. Ültek pár percig még lent, aztán visszaindultak az emeletre.
-Minden oké? - állt fel Kriszti és megölelte Milot.
-Azt hiszem - ölelte vissza a fiú.
-Száva felébredt, az eredményei pozitívak. - szólt közbe Laci. - Volt itt a doktornő és mondta, hogy be lehet menni, de gondoltuk menj te elsőként. - mondta.
-Köszönöm - biccentett Milo. Az ajtóhoz lépett, kifújta a levegőt és benyitott.
-Szia - köszönt halkan, erőtlenül Száva.
-Szia Kicsi - mosolyodott el Milán.
Száva szemszöge:
-Hogy vagy? - ült le az ágy melletti székre Milán.
-Jól. Picit fáj a fejem, de amúgy minden oké. - bólintottam. - De mivan a babával? - kérdeztem rá egyből, mert nekem nem mondott semmit a doktornő.
-Pihenj még picit szívem - terelt Milán.
-Milán! Mi van a fiunkkal? - kezdtem ideges lenni.
-Kicsi... A... A baba elment - mondta halkan Milán, a szája szélét harapdálva. Nem mert a szemembe nézni, folyamatosan az ágy szélét bámulta. Úgy éreztem, hogy darabokra török belülről.
-Az nem lehet - álltam fel.
-Száva, feküdj vissza - állt fel Milo is.
-Nem lehet! Nem halhatott meg! Élnie kell - törtek utat a könnyeim.
-Béb. - lépett eggyel közelebb Milán és megfogta volna a kezem, de elhúztam.
-Mond, hogy nem igaz - mondtam újra és még mindig hátráltam, amikor a falnak nem ütköztem. Lecsúsztam a padlóra, átkaroltam a térdeim és magam elé meredtem. Milo leült mellém, átölelte a derekam és odahúzott magához.
-Ez az én hibám... - suttogtam magam elé.
-Nem a te hibád, Kicsi. Ezt most felejtsd el. - motyogta a hajamba. Órákon keresztül csak zokogtam és úgy éreztem, hogy nem fogynak el a könnyeim.

A szívem szakadt meg ez a rész után... 🖤
Vélemények?