Az őrülten jó páros... 🫀🤷🏻‍♀️||✅

13.rész

Az egész napot végig lustálkodtuk a többiekkel, aztán egy órával az indulás előtt elmentünk Krisztivel készülődni. Végül egy óra múlva teljes harci faszban voltunk. A szettek a következők:
Krisztié:

És az enyém:

Eléggé hűvös volt már, szóval ezért van rajtunk hosszú. Lementünk a nappaliba. Kriszti kiment Petihez az erkélyre én pedig megálltam Milo előtt, aki a zsebébe csúsztatta a telefonját és lassan végig mért.
-Nagyon szar? - kérdeztem körbe fordulva.
-Kurva jól nézel ki, szokás szerint. - felelte elismerően.
-Te se panaszkodhatsz. - néztem végig rajta. A gerle pár is bejött és így indulhattunk is. Milo ült a vezetőülésben, én mellette, Petiék pedig hátul, egymásra dőlve aludtak. Milán a combom simogatta, én pedig gyorsan átgörgettem az instát. Mindenkinek a tökéletes, beállított élete rendben volt, szóval ki is léptem onnan és az utat bámultam.
-Szerinted tényleg működhet köztünk ez? - tettem fel hirtelen, a bennem üvöltő kérdést.
-Baszki Száva akadj le erről. - csapott hirtelen a kormányra, mire összerezzentem. Nem mertem ránézni, aztán megálltunk egy benzinkúton és kiszállt a kocsiból. Valamiért én is kiugrottam az anyósülésről és utána mentem. A hűvös, nyári éjszakán csak mi álltunk a parkolóban.
-Most mi a baj? - kérdeztem, megállva vele szembe.
-Az baszki, hogy kételkedsz bennünk. Tudom, hogy működne, de nem tudom a tudtodra adni, mert nem tudod elfogadni. Az életem adnám érted, de kezdem kurvára megunni, hogy ezen rugózol. Először azon, hogy 10 év van köztünk, aztán, hogy nem vagy elég jó, pedig hozzáteszem, több vagy mint amit megérdemelnék és az is ott van, hogy mit gondolnak mások. Kit érdekel?! Nem hiszel bennünk és ez nekem kezd kurvára elég lenni. Csak mondd ki, ha azt akarod, hogy vége legyen. - mondta feldúltam. Könnyes szemekkel néztem rá, az agyam pedig az elhangzottakon pörgött.
-Én... Én nem akarom, hogy vége legyen... - mondtam halkan. - Viszont félek a csalódástól... Az, hogy mások mit gondolnak, az meg azért érdekel, mert félek, hogy valakinek rossz lesz...
-Száva egyszer a kurva életbe nézd magadat mások helyett - kérte Milán. - Szeretlek, de ez így most sok.
-Akkor tartsunk szünetet - vágtam rá halkan. Kezdtem én is dühös lenni.
-Tessék? - kérdezett vissza Milán döbbenten.
-Tartsunk szünetet. Pár hét, hogy átgondoljuk akarjuk-e. Ha igen, akkor minden fasza. Ha nem, akkor szakítunk. Ilyen egyszerű. - néztem mélyen a szemébe. Milo a hallottakat emésztgette.
-Legyen. Tartsunk szünetet. - mondta ki végül. Biccentettem egyet.
-Azért levisztek minket az Efottra?
-Persze. Vissza is hozunk. - felelte Milán érzelem mentes hangon, ami nekem a szívemig hatolt, de nem mutattam ki, csak elindultam az autó felé. Beültem, vissza az első ülésre, és bedugtam a fülhallgatóm, majd az ablak felé fordulva lefolyt egy könnycsepp az arcomon, amit egy gyors mozdulattal letöröltem. Milán is beszállt mellém, vetett rám egy utolsó pillantást és beindította a motort. Nem sokkal a végállomás előtt, a gerle pár is felébredt. Amikor leértünk a Velencei-tóhoz, csak szimplán kiszálltam a kocsiból. Megvártam Krisztit, aki látta, hogy valami nem oké, és már húzott is előrébb, hogy a fiúk nélkül tudjunk beszélgetni.
-Na, mi a baj? - kérdezte Krisztina.
-Szünetet tartunk... - mondtam ki halkan, elcsukló hangon.
-Hogy tessék? - állt meg egy pillanatra. Megint sírásra görbült a szám, Kriszti pedig félrehúzott egy nyugisabb helyre, én pedig mindent elmeséltem neki.
-Jajj drága - nézett rám sajnálkozva, barátnőm.
-Nem nagy ügy, hisz én akartam a szünetet, csak fáj az amit a fejemhez vágott.
-De te is legmélyen tudod, hogy igaza van.
-Persze, hogy tudom. Azért kell a szünet. - feleltem, a könnyeimtől homályosan látva.
-Biztos akarod a fellépést? - kérdezte félve Krisztina.
-Igen, miattam ne mondjuk le. - töröltem le a könnyeket és visszaindultunk a backstagebe. Hátul már szóltak, hogy lassan mi jövünk, szóval készülődjünk.
-Ügyesen - jött oda Peti, és Krisztinek adott egy csókot, engem meg megölelt - Minden rendben lesz, hiszel nekem? - suttogta. Hitetlenül megráztam a fejem. Milán nem jött oda, végig a telefonját bújta, valakivel nagyon beszélt. Felmentünk a színpadra Krisztivel.
-Hát HELLÓ EFOTT! - kiáltottam, a mikrofonba.
-MILYEN A BULI? - kérdezte barátnőm. A szokásos válasz jött, sikítás és taps. Belekezdtünk az első számba, nekem pedig felszabadulás volt. Olyan mintha a koncert és a zene lenne a gyógy, a problémáimra. Amikor viszont lepillantottam a backstagebe, és telibe Milán, szomorúsággal teli szemébe néztem, elöntött a fájdalom. Mikor vége lett a koncertnek, lementünk a színpadról, és én nyíl egyenesen hátrasétáltam, a sátor mögé. Kint leültem a földre, és kitört belőlem a zokogás. A tenyereimbe temettem az arcom, a vállam rázkódott, és nehezen vettem levegőt. Annyira mélyről tört fel, és annyira hirtelen, hogy fel se fogtam, ha emberek voltak körülöttem. Nem érdekelt. Valahogy értéktelenné vált az egész, mert nem éreztem értelmét. Felemeltem a fejem, mert egy kéz ölelt meg. Ahogy körbenéztem láttam, hogy egy lány térdel mellettem.
-Nem tudom, hogy mi történt, de a sírásodból ítélve fiú van a dologban - kezdte én pedig egy aprót biccentettem, mire a lány folytatta - Ne foglalkozz vele, csodálatos vagy! Egyik fiú sem ér annyit, hogy így sírj miatta. Töröld le a könnyeidet, és emeld fel a fejed, mert leesik a korona a fejedről - fejezte be, majd újra megölelt és már el is tűnt. A látottak és hallottak miatt elmosolyodtam, és tudtam, hogy a lánynak igaza van, de egyszerűen nem ment. Annyira borzasztóan fájt, hogy újra sírásra görbült a szám, és megint lefolytak a könnycseppek az arcomon. Annyira kibaszottul fájt. Talán sosem fájt ennyire semmi. Milán volt az egyetlen ember aki mindenről tudott, a hegeimen keresztül, azon, hogy min mentem át, mindent. Aztán hirtelen köddé vált, minden...