Venus - Esthajnalcsillag

2. Ébredés

Mason fenyegetően morrant rá a férfira és még szorosabban igyekezett magához vonni a foglyul ejtett lányt.
- Egy mozdulat és elvágom a torkát! - hörögte a fiú és szinte remegett a visszafojtott dühtől.
- Csak tessék. - felelte Tony unott hangon a páncélból, mire a nő szemei elkerekedtek.
- Milyen megmentő maga...? -méltatlankodott és kezeivel közben minden erejével azon volt, hogy lefeszegesse fogvatartója ujjait a nyakáról. Hajtotta az adrenalin, de ugyanakkor a kimerültség jelei is meglátszottak rajta.
- Úgysem teszi meg. - közölte a férfi, felé fordulva.- Ha jól hallottam - és jól hallottam, Péntek nem hibázik - kell neki valami magától. Ha megöli, nem kapja meg.

A szavai nyomán csend ereszkedett rájuk és csak a falkatagok nyöszörgése hallatszott, akik a földön fekve próbálták összeszedni magukat és beindítani testükben a gyógyulás folyamatát. A vezér állkapcsa megfeszült és látszott, hogy szinte felrobban az idegességtől. Homlokán kidagadtak az erek és ezzel egyidőben belemélyesztette karmait a lány halovány bőrébe, mire az fájdalmasan felkiáltott.

A Vasember páncél vállaiból azonnal kiemelkedett négy parányi rakéta, mindegyik egy-egy csatlóst célba véve.
- Engedd el! - Tony felemelte kezét és az ismeretlen srác felé irányította. Szeme egy pillanatra megakadt a sérüléseken, amiket Mason okozott és kemény hangon folytatta a többiekre mutatva. - Vagy én pörkölök oda a haverjaidnak és feloszlik a Backstreet Boys.

A lány érezte, hogy a mögötte álló srác megremeg. A falkája volt a mindene és patthelyzetbe került.
A kérdés egyszerű volt: mi ért számára többet, a célpont, vagy a csapat?
Végül egy morranás kíséretében hátrébb lépett tőle, Vee pedig köhögve esett térdre. A vérveszteség legyengítette, a félelem meg belülről emésztette fel minden maradék energiáját. Zihálva emelte fel fejét, de csak homályosan érzékelte, mi történik körülötte, hiszen lassan az ájulás szélére került.

Villanások, kiáltások és rémesen feldühödött morgások zaja töltötte meg az éjszakát, de képtelen volt törődni vele. Végtagjai elgyengültek, szempillája elnehezült és habár legbelül tudta, hogy iszonyú nagy hiba pont most megpihenni, feladta.
A hangok lassan tompa zörejjé csitultak, míg nem már csak az arcába csapó hűvös szelet érzékelte és a világ elsötétült.

- Életjelek?
- Stabilak, de valami rendellenességet érzékelek. A sebei gyógyulásnak indultak, a sejtszintű regenerálódás fokozott mértékben működik.
Tony gondterhelt arccal dolgozta fel a Péntektől hallottakat és idegesen méregette a kanapén fekvő ájult lányt. Hogy a fenébe lehet, hogy máris ilyen jó állapotban van? Egyáltalán mibe keverte magát?

Jól volt. Illetve ez nem igaz, de mindenkinek ezt mondta. Az álmatlanság és pánikrohamok elől a munkába menekült és jobbnál jobb páncélokat gyártott le. Szüntelenül ellátta magát munkával, a cég vezetése pedig csak rátett egy lapáttal. Legalább volt mivel foglalkoznia és abban az álomban ringathatta magát, hogy elégedett a helyzettel.
Mindezidáig.
Ahogy az új páncél tesztrepülését végezte, meglátta a zavargást a parkolóban és nem hagyhatta figyelmen kívül. Normális esetben ez nem az ő repertoárjába tartozott volna, ám úgy tűnt, ha nem lép közbe, vége a dalnak a szőkeség számára. Ráadásul mi lehet a legjobb próba a páncélnak? Élesteszt.
Felvette a harcot és megmentette, de közben olyan lényeket látott, amiknek a jelenlétét nem biztos, hogy egyhamar könnyen megemészti a chitaurikkal egyetemben.

Gondolataiból ismét Péntek hangja zökkentette ki.
- Uram, a vendége felébredt.
A férfi felkapta fejét és két pohárral a kezében foglalt helyet a kanapéval szemközti kisasztalon. A fiatal lány lassan kinyitotta szemét és hunyorogva próbálta kivenni hol van. Mikor rájött, hogy egy totálisan idegen helyen fekszik, azonnal felült és idegesen kapkodta ide-oda tekintetét.
- Hol vagyok? Mi történt? - hadarta motyogva, majd a férfire nézett. - Maga az akinek gondolom, vagy csúnyán bevertem a fejem és csak egy spanyol kertész?
Tony nagyot pislogott és kifejezéstelen arccal igyekezett lenyelni a rögtönzött sértést.
- Magát se mentem meg többet. -felelte és a kezébe nyomta az egyik poharat, míg a sajátjának tartalmát egy mozdulattal lehúzta.
Vee úgy bámulta a folyadékot, mintha életében először látna ilyet. Az átélt események miatt még mindig kicsit bódult állapotban volt, ráadásul ezzel egyidejűleg az új helyzetet is értelmeznie kellett.

- Mi ez, víz? -pillantott fel végül rá.
- Nem, limonádéban oldott randidrog. - vágta rá zsigerből a másik, majd egy rövid szünet után folytatta. - Igen, víz.
A szőke lány bizonytalanul emelte ajkához a poharat, majd inkább egyéb gondolkodás nélkül megitta.
- Köszönöm. - szólalt meg végül és kék szemeit lassan ismét ráemelte. - Megmentette az életemet.
Tony csak legyintett.
- Igen, persze, de tudja mi érdekelne? - méregette őt gyorsan témát váltva és kicsit közelebb hajolt. - Hogy a sebe miért néz ki máris úgy, mintha egy hete szerezte volna.

Vee torka kiszáradt teljesen, ujjai pedig automatikusan először arcát, majd nyakát érintették. Tényleg olyan volt a tapintása, mintha a gyógyulás utolsó fázisában tartott volna.
- Én...nos... -kezdte dadogva, de Tony félbe szakította.
- Mi maga? - hunyorgott rá és lassan kihúzta magát, várakozásteljesen fürkészve a lány arcát.
Vee lehunyta szemeit és kicsit hátrébb csúszva, fáradtan ölébe ejtette kezeit. Végül is az életét köszönhette neki, megérdemelt válaszokat.

- A nevem Venus Borsten. - kezdte halkan, ám mikor ismét ráemelte tekintetét óvatosan, szeme ezúttal ugyanolyan sárga volt, mint Masoné.
- És vérfarkas vagyok.