Venus - Esthajnalcsillag

4. Nélküled

Szinte egész éjszaka dolgozott. Muszáj volt neki, hiszen ha egy perc erejéig is abba hagyta volna, azzal a ténnyel kellett volna foglalkoznia, hogy a világ tele van őrült szörnyekkel és ő csak egy fickó páncélban.
Végül hajnalban, mikor a Nap első sugarai besütöttek a házba, rádöbbent, hogy mit is művelt magával. Keze már remegett a kimerültségtől, szemei alatt sötét karikák hírdették, hogy nem pihente ki magát.

Nem alhatott el. A rémálmok lassan tönkre tették az életét és ezért kénytelen volt minimalizálni a szunyókálással töltött időt. Ébren lenni és lefoglalni magát azzal amiben tényleg jó volt, sokkal kiválóbb ötletnek tűnt, mint Rhodey tanácsára segítséget kérni és foglalkozni a problémával.
Azonban gondolatai lassan elkalandoztak, a fáradtság pedig kihasználva az alkalmat újult erővel rohanta le. A páncél...azzal kéne törődnie...muszáj lenne...
Ám a mondatok szófoszlányokká bomlottak fejében, teste elgyengült és megadva magát, végül csak lehunyta szemeit.

Miután Vee felébredt a puha ágyban, nagyot nyújtózva sétált ki a szobából. Az előző este képe még élénken élt benne és fogalma sem volt arról hogyan tovább, de pár óra erejéig határozottan biztonságban érezhette magát, emiatt pedig végre igazán nyugodtan tudott aludni.
Arra számított, hogy a nappaliba érve már ott fog mászkálni a férfi, ezért gyorsan megigazgatta a kölcsön kapott szürke pulcsit és némileg lesimította kócos, szőke haját. A saját ruhái közül csupán fehérneműje és fekete leggingse maradt rajta, a felsője és kardigánja menthetetlen állapotban volt és Mason gyomorforgatóan édes illatát árasztotta magából.

Meglepetésére azonban senkit nem talált a helységben. Sem a konyhában. Se sehol igazából.
- Péntek, merre van Mr. Stark? - kérdezte halkan, abban reménykedve, hogy a női hang neki is reagál.
- A műhelyben tartózkodik. Belépés csak kóddal lehetséges.
A lány persze nem bírta ki, hogy ne ugráljon le a lépcsőn az említett szobáig, mint valami kíváncsi kisgyerek. Az üvegajtón keresztül bepillantott, a látvány pedig halovány mosolygásra késztette.
A férfi karjai az asztalon voltak, fejét pedig ráhajtotta. Ujjai közt még ott volt a csavarhúzó, tőle pár méterre pedig a közös pizzázás maradéka hevert. Csendben pihent, ám valahogy mégsem tűnt teljesen nyugodtnak. Hol megrándult szemhéja, hol egész testében összerezzent.
- Mi baja...? - suttogta maga elé es megpróbált bemenni, de valóban kód védte a helyet. Hátrébb lépett és felsóhajtva szaladt vissza a szobájába. Ideje békén hagyni Tonyt és visszatérni a megadott szerepekhez. Hiszen ki ő, hogy a Vasember nyakán lógjon?
Éppen emiatt, mikor a férfi órákkal később felriadt egy újabb rémálomból, nem talált semmit a vendégszobában egy cetlin kívül. Gondterhelt arccal futotta végig a sorokat.

" A pulcsit valahogy visszajuttatom. Köszönöm Mr. Stark. Mindent. - Vee "

Egy hét telt el, mire valahogy talpra állt a lány. Visszament korábbi munkahelyére és hebegett valamit arról, hogy kirabolták és ezért nem tudott bejárni dolgozni. Szerencsére a kis bisztró vezetője egy kedves idős hölgy volt, aki együttérzően bólogatva megengedte, hogy továbbra is pincérnő lehessen nála. Vee tudta, hogy amíg nem derül ki Mason számára, hogy már nincs Tony védelme alatt, addig még van ideje kitalálni mit tegyen.

Szinte minden cuccát tönkre tették a falkatagok, a kicsiny lakás háborús övezetté vált. A bútorok egy része törötten hevert, ruháit szanaszét dobálták. Az életében minden pont olyan stabilan állt, mint egy kártyavár.
A Vasembernél tett látogatást követő tizedik napon érezte először a férfi hiányát. Nem azért, mert olyan nagy barátsággá nőtte ki magát kapcsolatuk, egyszerűen hosszú idő óta először foglalkozott vele valaki és ezt az a szürke pulóver juttatta eszébe, amit ott kapott kölcsön. A romok között ülve kezébe vette a finom anyagot és megsimította ujjával. A ruhadarab látványa felidézte benne az ott töltött estét, melyet a sok dráma ellenére jó emlékként raktározott el. Szinte teljesen megfeledkezett a pulcsiról, túlzottan el volt foglalva azzal, hogy rendbe szedje az életét.
Még ki kellett találnia hogyan rázza le az ellenségeit. Persze a múltja miatt segítséget kérhetett volna akár a SHIELD-től is, de azzal már rég elkésett. A Bosszúállók kezét megkötötte a Sokovia-i egyezmény, emiatt Tony és Steve összebalhézott, a jó öreg SHIELD pedig eközben szépen felbomlott. Az ottani régi ismerősei közül senkit nem akart felhívni, mert ezzel olyan embereket is belerángatott volna, akiket igazán nem akart célkereszt elé lökni.
Összességében tehát jobbnak tűnt egyedül lerendezni.

Gondolatai efféle irányba terelődtek és pillanatokon belül azon kapta magát, hogy vágyakozik. Butaság volt, sosem szerette magát ostoba álmokba kergetni, hogy aztán elérhetetlen dolgok után sóhajtozzon, ám ahogy a pulcsit szorongatta, egyedül érezte magát. Na meg meglehetősen hálátlannak. Megmentették az életét, ő meg mit csinált?
Ellopott véletlenül egy szürke pulóvert.

Helyre akarta hozni, legalább ezt az apróságot a káoszban.

- Uram, Ms. Borsten áll az ajtóban. - duruzsolta a női hang, Tony pedig fel sem nézve válaszolt.
- Borsten? Ki az, újságíró? - morogta, majd fájdalmasan felnyögött, ahogy megrázta az áram. Épp egy régi páncélt igyekezett felturbózni, hiszen lassan már nem fért el az újak gyártásától. Visszatért hát a régiek fejlesztéséhez.
Péntek megnyitotta a fájlt és elkezdte sorolni az adatokat.
- Venus Elisabeth Borsten, született 1982-ben. A SHIELD aktáiban többször szerepelt, ám ezek egy része megsemmisült. Szülei kiléte ismeretlen. Nem ember. A múltkor megmentette Őt, Uram.
Tony összeráncolta szemöldökét és maga elé dünnyögött.
- Mit keres itt...? - megköszörülte torkát és hangosabban folytatta. - Jól van, engedd be, felmegyek.
Megtörölte olajos kezeit egy kendőbe és felsétált a lépcsőn hozzá.

A lány halványan elmosolyodva intett.
- Üdv. Maga megmentett, most én jövök. - tette le a zacskókat, rögtön belevágva a közepébe.
- Azok mik? - biccentett a másik.
- A holmija. Na meg ebéd, a múltkor Ön hívott meg. Plusz kávé, úgy vettem észre, hogy nem alszik szívesen. - biccentette oldalra fejét, szőke haja pedig előre hullott. A férfi kissé gyanakodva figyelte, hiszen New York és Sokovia óta mindenhonnan csak a veszélyt várta. Megállt tőle néhány méterre és felvonta szemöldökét.
- A személyi asszisztensem akar lenni?
- Mi? Nem. Egyszeri alkalom, tudja, hála. - pislogott értetlenül a lány.
- Maga... -hunyorgott a férfi és összefonta maga előtt karjait. - ...furcsa. És nem az agyarakra meg ezekre gondolok. Furcsa ember.
Vee egy lesújtó pillantással díjazta a megállapítást.
- Kösz. -összehúzta szemét. - Mert egy konzervdobozban rohangáló pasi tök normális. - közölte, mire a férfi sértetten felhorkant és szokásos hadaró stílusában felelt.
- Ez egy Mark XLII típusú páncél, adamantium bevonattal, titán ötvözettel, és érzései vannak.
A lány elnyomta mosolyát a kijelentést követően, de örökös kíváncsiságát nem tudta legyűrni.
- És lekicsinyített fúziós reaktor, vagy részecskegyorsítós energiamag működteti? - bökte ki véletlenül túl gyorsan is, ezzel leleplezve magát. Oda az ostoba, elveszett szőkeség álcája, ami mögé évek óta elbújt, ezt pedig Tony is észrevette.

Lassan elvigyorodott és tudta, hogy most megfogta.
-Nem gondoltam volna, hogy magát ennyire érdekli a fizika.
- Azért mert szőke vagyok, még nem biztos, hogy buta is. - sóhajtotta a nő és leült a kanapé karfájára.
- Nem szokásom másokat külső alapján megítélni, habár Rogers néha ad rá okot, hogy ne vonjam kétségbe a szőke vicceket.
Vee halkan felnevetett és a fejét csóválva válaszolt.
- Egy darabig jártam egyetemre és fizika szakon voltam. Rég volt.
- Miért hagyta abba? - Tony összeráncolta szemöldökét és úgy tűnt ez az egész még jobban izgatja a fantáziáját, mint a vérfarkas dolog. A lány rápillantott, szemei sárgára váltottak.
- Tippelhet.
A férfi vállat vont, nem tűnt úgy, hogy különösebben megrendítette a történet.
- Ne hagyja, hogy ilyen kis dolgok az útjába álljanak Ms. Borsten, keressen másik egyetemet.
- Nem kockáztatok. -vágta rá a másik.

Ezt követően csend ereszkedett rájuk, Tony a különös lány esetén agyalt, Vee pedig csak belefáradt abba, hogy folyton az ő életét elemezzék.

Végül halkan szólalt meg.
- Nem lehetne, hogy csak Vee-nek szólít? Kikészít ez a sok magázódás, mintha a Downton Abbey egy részében lennék.
Tony felnézett, majd óvatosan közelebb lépve kezet nyújtott.
- Rendben Venus.
- Vee. - fogtak kezet és a lány halványan elmosolyodott.
- Miért utálod annyira?
- Neked hogy tetszene, ha Anthonynak hívnálak? - kérdezett vissza még mindig a kezét rázva, amire lassan rá is eszmélt. - Túl régóta rázom, igaz?

Tony arcán futólag egy mosoly jelent meg és mélyen a szemébe nézve felelt.
- Úgy van. Venus.