Venus - Esthajnalcsillag

21. Előjelek

Újra kisgyerek volt. A szőke loknik csak úgy lobogtak utána a szélben, ahogy az anyja felé futott.
Mindig csodálta őt. Még a legnehezebb pillanatokban is erős maradt és felszegett fejjel kiállt az igazáért. Egyszerre sugárzott belőle a magabiztosság és a báj.
Olyan akart lenni, mint az édesanyja.

Átvágott a különböző járművek között, végigrohant a folyosókon és szemével azt a bizonyos irodát kereste, mely az anyja nevét viselte. Átfurakodott a siető emberek tömegén és nagy lendülettel lökte be az ajtót.
Amint odaért hozzá, azonnal nyugalom árasztotta el. Apró kezével megrángatta a nő szoknyáját, mire az felé fordult.
- Vee, kicsim, mit keresel itt? - kérdezte enyhén dorgáló hangon. Letett egy köteg papírt az asztalra és intett az irodája előtt várakozó kollégáinak, hogy várjanak.
- Tudod, hogy nem szabad itt lenned. - simította meg a nyolcéves kislány arcát.
- De hiányoztál. - nézett rá Vee nagy szemekkel, mint valami kiskutya aki jutalomfalatért sóvárog.
A nő megcsóválta fejét és leguggolt hozzá.
- Nézd. Tudom, hogy könnyebb volna maradni és szeretlek, örülök, hogy látlak, de nem itt van a helyed.
Vee ekkor döbbent rá, hogy ez nem csupán egy emlék volt. Valami megváltozott benne a szavak hatására és ettől elakadt a lélegzete.

- Erősnek kell lenned. Tudod mi forog kockán. Őt pedig ne avasd be, amíg nem feltétlenül szükséges, érted? - folytatta az édesanyja, vállaira téve kezét.
A szőke lánnyal lassan forogni kezdett a szoba, úgy érezte az emlékei és képzelete már megállíthatatlanul összefolyt.
Megrázta fejét és szorosan összepréselte ajkait.
- Nem tudom már tovább visszatartani. - suttogta kétségbeesetten, ám az édesanyja csak magabiztos rámosolygott.
- Dehogynem kicsim. Minden rendben lesz.

A lány szemei ekkor kipattantak és egész testében összerándult. Ajkai elnyíltak és levegő után kapott.
A földön feküdt a csónakház padlóján, a feje pokolian hasogatott és alig bírt megmozdulni. Az éles fájdalom alapján teljesen biztosra vette, hogy eltört néhány bordája, mégis egyetlen hangra koncentrált csupán.
- Venus... - suttogta Tony megkönnyebbülten és azonnal magához ölelte. - Sajnálom, nem értem ide időben, tudom, és nem mondtam ki korábban, mert megijedtem, az elköteleződés nem az én világom, de itt vagyok és szeretlek. - hadart a férfi össze-vissza és lehunyta szemeit egy pillanatra.
A lány semmit nem értett az egészből, az utolsó emléke ugyanis az volt, hogy Mason belemélyesztette karmait a nyakába és minden elsötétült előtte.

Nagyot nyelt és halkan felszisszent az ölelés miatt.
- Te szemét... - motyogta kissé kábán. - Miért kell majdnem meghalnom ahhoz, hogy kimond?
Tony óvatosan elengedte és könnyes szemekkel halkan felnevetett.
Nagyon megrémült, hogy elveszti a lányt és ez rádöbbentette arra, mennyire fontos neki.
- Igazából nem csak majdnem. Még mázlid, hogy egy zseni vagyok. - kezdte a férfi nagy lendülettel, máris eltérve a témától. - Csökkentettem a páncélban a feszültséget a teljesítmény 0,3 százalékára és kiütöttelek. Olyan voltam, mint egy több milliárd dolláros defibrillátor.
Tony felemelte páncélba bújtatott kezét és megmozgatta ujjait, hogy nyomatékosítsa szavait, de Vee nem törődött ezzel.
Csak az lebegett szemei előtt, hogy a férfi annyira szerette, hogy a legnagyobb kétségbeesés közepette is rájött, hogyan hozza vissza a halálból.

A lány szipogott egyet és elcsukló hangon szólalt meg.
- Mondd ki újra..!
- Hogy defibrillátor? Tudok cifrábbat is. - vonta fel a másik a szemöldökét.
- Mindenből viccet csinálsz. - nevetett fel a lány halkan, de rögtön fel is szisszent. Minden apró mozdulat fájt, még a nevetéstől is rosszabb lett az állapota.
Tony felemelte a lány fejét és egy félmosollyal arcán nézett rá.
- Szeretlek Vee. Ezzel nem viccelek.

A fiatal nő elmosolyodott és finoman megcsókolta. Lehet, hogy a csatát elvesztették és durva sérüléseket szerzett, de boldog volt.
- Ha befejeztétek a turbékolást, lépjünk le! - sétált be Natasha az ajtón csuromvizesen. Kicsavarta nedves tincseit és ellenőrizte, hogy nála volt -e kedvenc pisztolya.
- Nat! - fordult felé lelkesen a szőkeség. - Nem tudtam, hogy itt leszel és...várjunk, miért vagy vizes? - akadt el a mondatban, mire mindenki értetlenül mérte végig a nőt.
- Amikor Stark kiütötte Masont, utána mentem, hogy megöljem. Beugrott a tengerbe, hát követtem. - tűrte hátra vörös haját. - Rhodey a levegőből figyelte, de úgy száz méter után elvesztettük a nyomát, pokoli gyors a szemétláda.
A Hadigép is leszállt a földre és intett nekik.