Venus - Esthajnalcsillag

15. Tévúton

Nehezen vett levegőt. Homlokán izzadtság gyöngyözött, szemei résnyire szűkültek és minden másodpercben érezte, hogy egyre gyengébb.
Enélkül olyan volt, mint egy időzített bomba, ami ha fel is robban, csak őt pusztítja el.
A lételemét vették el és a jobbnál jobb kínzásokat sem hagyták abba.
Tony tudta, hogy nem maradt sok hátra az életéből. Felötlött benne a gondolat, hogy talán Venus mégis elkezdett utána kutatni, ám ezt gyorsan elhesegette maga elől.
Minden úgy volt a legjobb, ha a lány a közelébe sem ment ennek a veszett csivavának.
Csak abban tudott reménykedni, hogy lesz aki megóvja barátnőjét a múltjától, ha a Vasember védelme megszűnik. Hinni akart ebben a képben, minden erejével azon volt.

Ekkor egy újabb pofon érkezett Violettől, aki borzasztóan élvezte a helyzetet. A férfi kiköpött oldalra egy adag vért és hörögve vette a levegőt.
Mennyi ideje lehetett? Néhány perc? Pár óra? Esetleg legjobb esetben egy nap?
Fogalma sem volt az akkumulátor meddig bírta még, valószínűleg túl kevés energiát termelt. Már a számolás sem ment kifejezetten jól ebben az állapotban, ahogy azt sem tudta, mióta tartották itt. Ha jól vette ki a félmondatokból, körülbelül másfél napja lehetett a gyárban. Vagy kettő. Kettő és fél?
Igazából nem hallotta, minden bizonnyal csak képzelődött.

Torka kiszáradt és a kimerültség is kezdett úrrá lenni rajta.
Nem haragudott Venusra azért, hogy idekerült. Ő akart belefolyni a hiperaktív lányka ügyeibe és habár csinált pár hülyeséget élete során, ezt nem tartotta köztük számon.
Oldalra fordította fejét és kibámult a gyárépület ablakán. Az üveg több helyen hiányzott, a hold fénye pedig haloványan világította be a helyet. Megpillantott elvétve az égbolton egy-két csillagot is.
Percnyi szépség volt csupán a szenvedésben.
Violet és Ben valamin elnevetgéltek kicsit odébb, míg ő az életéért küzdött minden percben. Érezte, hogy valami készülődik és ez még nem az ő történetének vége kellett, hogy legyen.

Arról viszont sejtelme sem volt, hogy az ő Esthajnalcsillaga már javában szervezte a mentőakciót Natasha Romanoff társaságában.

Vee szorosan magához ölelte a vöröshajú nőt, amint az belépett a Stark Torony ötödik emeletére. Iszonyú rég látta, talán a SHIELD felbomlása és a Kapitány-Vasember balhé óta most másodszor. Technikailag bűnözőnek számított, mivel a Sokovia-i egyezmény kapcsán Steve Rogers oldalára állt végül, de valójában nem tartóztatta le senki és folyamatos stílusváltoztatásának köszönhetően könnyedén tudott beépülni önkényes küldetéseik során.
Ezúttal hosszú, enyhén hullámos, vöröses haja volt és egy nagy mosollyal arcán ölelte át a lányt.

- Jöttem volna előbb, de nem a legegyszerűbb átjutni a határokon, mikor épp be vagy épülve egy illegális fegyverkereskedő szervezetbe. Ráadásul a Hydra egyik maradványa. Most te tartozol nekem. - közölte Nat, elnyomva mosolyát. Miután Vee telefonált, szinte azonnal útnak indult, de így is sok óra lepergett, mire ideért.
A szőke lány szinte strigulázta az eltelt időt. Tony körülbelül két napja tűnhetett el, s habár Péntek már előbb is kiírta a pontos koordinátákat, nem indulhatott el egyedül. Öngyilkosság lett volna.
Természetesen így is a halálába tartott, de Nattel az oldalán legalább biztosítéka volt, hogy Tony élve fog kijutni onnan.

- Nem hívtalak volna, ha nem lenne életbevágóan fontos. -sóhajtotta Vee és hátrébb lépett tőle. Egy kést csúsztatott be combtokjába és gondterhelt arccal folytatta a készülődést.
- Tudom. - vágta rá kedves hangon a másik, majd felvonta szemöldökét és felé biccentett. - De mi ez a szerelés?
Vee egy testhez simuló fekete nadrágot viselt bakanccsal. A szokásos színes felsői helyett ezúttal egy sötét trikót vett fel, lábán pedig egy fegyvertartótok virított, benne az éles pengével. Hosszú, szőke haját lófarokba kötötte, arca pedig elszántságot tükrözött.
- Nem fogok beugrálni Masonhoz egy virágos ruhácskában, hogy kérem vissza Vasembert. -hunyorgott rá és csípőre tette kezeit.