Venus - Esthajnalcsillag

26. Változás

- Vee, kicsim, ha nem akarsz beszélni hozzám, ne tedd, de legalább a hölgynek válaszolj, hogy kérsz -e egy italt. - dörzsölte meg Tony az arcát és gondterhelten figyelte menyasszonyát.
Mióta Vee kisétált Amare Zain házából, szinte egyetlen szót sem szólt. Bámult maga elé üveges tekintettel és a kezét tördelte megállás nélkül. Amare nem volt hajlandó beszámolni a férfinak arról, hogy mi történt bent; úgy gondolta, hogy ez a fiatal nő dolga lenne.
Tony teljesen biztos volt benne, hogy szörnyű dolgok derültek ki, olyannyira borzasztóak, hogy a lány mély depresszióba esett tőle. Nem társalgott vele, azt leszámítva, hogy közölte: szeretne hazamenni.
Utána már csak meredt előre és magában gondolkodott.

Jövendőbelijének pedig elképzelése sem volt, mit mondhatott neki a gyógyító.

Vee a légiutaskísérő felé fordult és megköszörülte a torkát.
- Csak egy pohár narancslevet kérek, köszönöm.
- Pompás, tud beszélni. - sóhajtotta a vele szemben ülő és kibámult az ablakon. A végtelen, bolyhos felhőket figyelte és próbálta nem felkapni a vizet amiatt, hogy nem avatta be.
- Csak.... adj egy kis időt. - Vee ezúttal Tonyhoz szólt, hangjából bűntudat csengett ki. - Otthon mindent elmondok, megígérem, de most...szükségem van egy kis csendre, hogy gondolkodjak.
A férfi felvonta szemöldökét és aggodalmasan megrázta a fejét. Nem tetszett ez neki, egyáltalán nem, de ráhagyta. Legalább szóba álltak.

Vee hátra dőlt a magángép puha ülésében és lehunyta szemeit.
Igazság szerint, szörnyű félelmei voltak, s titkon azt kívánta, bár inkább úgy álltak volna a dolgok, ahogy azt sejtette.
Amare szavai visszhangoztak a fejében és képtelen volt megbirkózni jelentésükkel. Nem így tervezte a dolgokat, ez mindent megkavart hirtelen.
Rettegett.
Nagyon félt, hogy ha hirtelen robbantja a bombát és ennek fejében még sms-partnerének is bemutatja, Tonyt egy életre elűzi magától. Minden amit együtt felépítettek, az esküvő és a boldog, közös életük ment volna a kukába. Ráadásul fogalma sem volt, hogyan tálalja az egészet.

Így nem szólt semmit.

Miután kijött, kerülte a beszélgetést, rögvest haza rendelte magukat és magában agyalt, mi a megfelelő - illetve a lehető legkíméletesebb - formája az információk tolmácsolásának. 

Amint letette őket a gép, Happy begurult az autóval a reptérre és vidáman várta őket. Segített a csomagokkal, majd megvárta amíg mindketten beszálltak a kocsiba.
- Látom igent mondtál. Gratulálok! - pillantott rá a tükörből, aztán ismét az útra függesztette tekintetét.
- Köszönjük. Erről beszéltetek indulás előtt úgy megbújva? - mosolygott rá halványan a lány, mire Tony közbe vágott.
- Akkor adtam oda a gyűrűt, hogy tegye bele a táskámba, miután felszálltam a gépre. Ha én csináltam volna, szemet szúrt volna neked.
- Előbb adtál gyűrűt Happynek, mint nekem?
- Ne kapd fel a vizet, régebb óta ismerem, lassan már járt neki. - hümmögött Tony, a másik kettő pedig csak halkan felnevetett.

- Jól éreztétek magatokat? - szólalt meg ismét Happy egy kisebb csend után. Ujjaival a kormányon dobolt és próbálta kikerülni a járművel a közeledő dugót.
- Remek volt, amíg Venus nem döntött úgy, hogy jobb nekünk a zajos és farkasokkal teli New Yorkban, mint a napsütötte Ausztrália partjain. - Tony hangja kissé vádló volt, de mindössze a stressz és aggodalom hatására - tekintve, hogy fogalma sem volt, mi járt szerelme fejében.
Vee szomorkásan fordult felé, elhúzva száját.
- Tudom, hogy itt veszélyesebb, de nem bírtam ott maradni, úgy éreztem lassan megfulladok. - válaszolt halkan. - Ha pedig bármi bajunk esik, a segítség itt közelebb van.
Újra csend állt be köztük, amit ez alkalommal senki nem tört meg. Vee a kezével finoman előre nyúlt és összefűzte ujjaikat, miközben az elsuhanó tájat nézte az ablakon keresztül. Tony kissé megnyugodott érintése miatt, és megszorította kezét.
Tudni akarta az igazságot végre.