Próbáljuk Újra

29

Átolvasom majd aláírom a korházi kezelőlapokat majd felkapom a földről a sporttáskát, amiben Timonak és nekem a cuccaink vannak. Szombat tizenegy óra van és végre elhagyhatjuk a korházat Timoval. Két hetet töltöttünk a korházban mivel Timo szervezete nem igen akarta befogadni a gyógyszereket és a tüdőgyulladás mellé még összeszedett egy kis torokgyulladást is. Így jóval tovább kellett bent maradnunk, aminek egyikünk sem örült, de most két hét után végre elhagyhatjuk a korházat.
Briannel nem beszéltük meg dolgokat, hanem még jobban összevesztünk mivel a múlthétvégére megígérte, hogy bent lesz Timo, de e-helyet valamilyen megrendelőhöz ment. Szóval csak még jobban összevesztünk és az utolsó héten már nem is tudtam Timoval bent lenni mivel nem engedtek már el a munkából. Brian hétfőn és kedden is végig vele volt, de maradék napokban apa vagy Betty voltak bent nála. Én csak Hannával délutánokként mentembe hozzá és maradtunk ott olyan hatig. A héten nem nagyon beszéltünk Briannel szinte majdnem olyan volt az egész mikor még nagyon rosszban voltunk csak most annyi különbséggel, hogy nem aludtunk külön. Hanna nagyon is érzékelte, hogy nincs minden rendben velünk és főleg akkor amikor már mindketten otthon aludtunk és nem a korházban. Nem kérdezett semmit, de észrevettem, hogy próbál minket folyton egy légtérbe terelni. Olyan kis trükkökkel, hogy játszunk együtt vagy menjünk be Timohoz és ezekhez hasonlókat tett. A kispróbálkozásainak a gyümölcse félig- meddig meg is lett mert nem volt köztünk fagyos a levegő, ha egy légtérbe kerültünk. Ezt Timo is érzékelte és szerintem a gyerekek összebeszéltek, hogy hogyan hozzanak minket rendbe.
Lehet, hogy más párok ilyeneken nem vesztek volna össze, de annyira úgy éreztem, hogy Brian kiakarja magát húzni a felelősség alól. Bár sejtem, hogy neki sem volt könnyű Hannával, de azért ő is lehetet volna bent többet Timoval és most nem csak a látogatásokra gondolok mert ezen téren sokszor jött, hanem arra, amikor egész végig a fia mellett van és én is tudok végre egyszer- kétszer normálisan aludni, mivel a kórházában nem volt a szülőnek ágy. Így Timoval kellett minden éjszaka aludnom és őszinte leszek nem a legjobb éjszakáim voltak.
- Anyu haza fele kaphatok fagyit? – rángat ki a gondolataimból Timo kérdése.
- Biztos, hogy nem. – vágom rá azonnal. – Vagy is azért nem mert most jöttünk ki a korházból és nem lenne szerencsés, hogy újra visszajöjjünk. Különben is, ha kinézel az ablakokon láthatod, hogy esik az eső. – világítom rá gyorsan tényekre. Ritka pillanatok egyike, ha Phoenixben esik az eső. Főleg májusba, amikor a hőség szokott tombolni. Az eső inkább télen és talán ősszel van, de akkor sem olyan sok.
- Kár pedig szívesen ettem volna egyet. – mondja csalódottan. – És péksütit kaphatok?
- Édesem, ha haza érünk akkor Betty isteni főzte fog minket fogadni és a kedvenc sütidet csinálta. – nézek le rá miközben megérkezünk a kórház kijáratához. – Vedd fel a fejedre a kapucnid. – szólok neki és én is fejemre hajtom az esőkabátomnak a kapucniját.
- Akkor van otthon kókuszgolyó. – mondja vidáman és fejére teszi a kapucnit. Megfogja a szabadon lévő kezem és így megyünk ki a korház szárazon tartó falai közül.
- Keresd a kocsinkat. – kiáltom neki mivel éppen most érkezett meg egy mentő szirénázva. Timo a fejét kezdi elforgatni a kocsinkat keresve.
- Ott van. – mutat a kocsi felé és már el is indul oda. Brian amint meglátt minket kiszáll a kocsiból és kinyitja a csomagtartót. Elveszi tőlem a táskát, amint odaérünk és beteszi a csomagtartóba.
- Sziasztok. – köszön mikor már a kocsiban ülünk.
- Tényleg van otthon kókuszgolyó? – kérdezi meg rögtön Timo.
- Persze, hogy van. – néz rá a visszapillantó tükörből Brian. – Betty direkt neked csinálta. Jó sokat készített. – teszi még hozzá.
- Remélem, hogy cukormérgezéssel kell majd ide visszahoznunk. – nézek Brianre, akivel szinte egyszerre mosolyodunk el és nevetünk fel. Timo érdeklő arccal figyel minket mivel ő nem hallotta azt, amit az apjának mondtam.
- Hát üdv újra itthon édesem. – öleli magához Betty Timot, amint belépünk a lakásba nem foglalkozva azzal, hogy pólója vizes lesz.
- Mennyei illatok vannak. – jegyzem meg és leveszem magamról az esőkabátomat meg a cipőmet. Én is megölelem Bettyt majd beljebb megyek a lakásban. – Szia apu. – megyek oda hozzá és egy puszit nyomok az arcára. – Szia Hanna. – ölelem magamhoz a kislányt. – Ugye jól viselkedtél és nem csináltál bajt? – kérdezem meg.
- Nem csinált semmi bajt. – jön mellénk Betty. – Nagyon is ügyes volt. Együtt csináltuk meg a kókuszgolyókat is. – simogatja meg Hanna fejét.
- És finomak lettek a golyók? – kapom fel Hannát, aki csak nevetve bólogat.
- Mikor akartok enni mert akkor úgy melegítem meg az ételt? – kérdezi meg Betty.
- Olyan fél egy fele, ha az jó mindenkinek. – nézek a többiekre.
- Tökéletes. – válaszol apa. Hannát leteszem a földre, aki visszamegy játszani a nappaliba és Timo is csatlakozik hozzá. Felkapom a táskát és fürdőbe megyek vele, hogy ami szennyes azt a szennyeskosárba tegyem. Gyorsan megcsinálom majd azokat dolgokat, amik nem a fürdőbe valók vagy is Timo játékai, azokat a helyükre viszem. Miután mindent a helyére raktam a konyhába megyek Bettynek segíteni. A gyerekek játszanak vagy kosárlabda mecset nézik, amit apa és Brian néz. Minden bizonnyal plusz pont volt Briannek mikor bemutattam apának, hogy szereti a kosarat és még ugyan annak a csapatnak szurkolnak is. Ha jól tudom akkor a Los Angeles Lakers-nek szurkolnak, de nem vagyok benne annyira biztos.
Sohasem rajongtam a kosárért, egyáltalán nem fogott meg, de a családom férfi tagjait nagyon is. A sport nem volt annyira az életem része, mint Cameronnak és Johsnak, mivel ők nagyon sokáig kosaraztak. Általánosba kezdték és egészen a gimnázium végéig csinálták. Az egyetem és a munka mellett nem volt már annyi idejük, de még mostanában is összeszoktak járni dobálgatni. Én két évig jártam tornára, ha jól emlékszem akkor elsőben és másodikban. Az elején nagyon szerettem aztán más lett az edzőnk és az egésztől elment a kedvem. Még gimiben jártam heti rendszerességgel úszni, de ez sem tartót nagyon sokáig. A genetikámnak köszönhetően elég vékony lány voltam. Szinte csont és bőr voltam nagyon sokáig. Igazából a plusz kilók akkor jöttek rám amikor terhes lettem Timoval, de előtte is ugyan olyan vékony voltam, mint a gimiben vagy az általánosban. Sokszor megkaptam a csont kollekció becenevet, de nem nagyon izgatott, hogy még is mit gondolnak rólam az emberek, na meg persze aki beszólt nekem azt Cam és Josh szét kapta.
- Mira kaphatok vizet? – áll meg előttem Hanna.
- Persze édesem. – lökőm el magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam. – Van narancslé is a hűtőben vagy inkább víz?
- Vizet kérek. – gondolkodik el egy pillanatra majd marad a víznél.
- Tessék. – öntök a poharába vizet majd a kezébe adom. – Segítsek valamit? – kérdezem meg Bettyt és közben elveszem Hannától az üres poharat.