Az Ördögön Túl <Befejezett✅️>

41.rész

Emily:

-Itthon vagyok cukorbaba.-ad egy hosszú puszit a homlokomra.
Az illata beszökik az orromba,és hihetetlen megnyugvás áramlik át a testemen.
-Aggódtam érted.-húzom vissza magamhoz a nyakánál fogva,és hosszasan megölelem.
-Nem kell Em.Tudok vigyázni magamra.-simogatja ráérősen a hajamat.
Némán belehajtom a kezébe a fejem,és élvezem az érintését.Csak még pár percet akarok így lenni,de lassan eltávolodik,mondván,hogy éhes,ezért iszik egy energiaitalt.
-Nat,az energiájával nem laksz jól,ráadásul reggel 6 óra 23 perc van,gyere vissza aludni.-nyöszörgöm fáradtan.
A fene enné meg,olyan kibaszottul megijesztett,erre pedig,már itt is akar hagyni.
jóvan Nat,ezt megjegyeztem.

-Emily még mindig úgy van,ahogy volt,se jobb,se rosszabb.-hallok meg egy tompa hangot felettem.
-Értem,nos az álma..tl..a.. g...mia..cjd.-mosódnak össze a szavak,és a felém lépkedő Nathaniel képe is halványulni látszik,mígnem teljesen sötét lesz.Minden.
-Neem,Nat,ne hagyj itt.-könyörgök sikítva.
-É..bred...ez..i..k!-sóhajt megkönnyebbülten egy férfi hang.
Az érzékeim hirtelen kiélesednek,mígnem,hunyorogva ki nem nyitom a szemem.
-Kicsi szívem,hát jól vagy!?-takar be még jobban anyukám.

Meggyúlladok.

-Igen jól,csak kicsit szédülök.-húzom fel a szemöldököm,hátha jobban nyitva tudom tartani a szemem.Ez az ötlet addig jó,amíg rá nem jövök,hogy így is le tudom csukni.
-Hozok vizet,eléggé rekedt a hangja.-lépked ki az orvos az ajtón,majd behúzza maga után.Habár,hogy így most mondja,valóban kapar egy kicsit a torkom.
-Anya..Nat hol van?-szívom be élesen a levegőt.Semmi másra nem tudok koncentrálni,csak rá.Életben van még?Jól van?És még sok más kérdés lebeg a fejemben.
-Még nem jött haza.-szívja be a száját,és leül mellém az ágyra.-Kicsim,nem tudom,hogy mi van vele,de egyre szorul a hurok a nyakunk körül..Ha nem jön haza,neked kell átvenni az irányítást.-szorítja meg a kezem erősen.
-NEM,ANYA NINCS OLYAN,HOGY NEM JÖN HAZA!-rántom ki hirtelen magam a szorításából,és felülök.Nekidőlök a háttámlának,aztán próbálom stabilizálni a légzésemet.Nat haza fog jönni,érzem.Nem teheti ezt velem.
-Mióta nem jött haza?-préselem össze az ajkaimat,a választ várva.
-Nagyjából négy órája.-fogja meg megint a kezem,de most nem húzom el.
Anya mindig itt van,és volt,hogy segítsen nekem.Senki nem tudja helyettesíteni.
-Szeretlek anya.-dőlök rá a combjára,és utat engedek a könnyeknek.Rázkódó vállal várom a csodát,hogy Nat egyszer csak belép a szobába,én felugrok a helyemről,odaszaladok hozzá,és kibaszott nagyot behúzok neki,utána meg megölelem.
De ilyen csak a mesékben van.
És Nathaniel is csak az Isten tudja,hogy hol van,talán még ő sem.
-Én is szeretlek Emily,esetleg behívjam Roxyt?-simogatja a hajam.
-Itt van?-csodálkozok el.Nem tudom elhinni,hogy eljött.
-Igen,mindjárt beengedem.-emeli ki a fejem az öléből,és az ajtóhoz topog.
-Köszönöm.-suttogom magam elé bágyadtan.
-Ugyan már,az anyukád vagyok..ez a dolgom.-mosolyog halványan,utána kinyitja az ajtót.Roxy amilyen nagy mosollyal lép be,olyan nagy sebességgel hervadt le róla.
-Isetenem Emily,minden oké?Hallottam mi történt Nathaniellel.-rohan oda hozzám a magassarkújában,ami nekem képtelenségnek tűnik.De ő tudja.
Nathaniel neve hallatán,megint összeszorul a mellkasom,és a sírógörcs kerülget.
-Gyere ülj le,és mindent elmesélek.-paskolom meg az ágyat magam mellett.
-Én most megyek,jó?Kint leszek az ebédlőben.-csukja be az ajtót anya,és egyedül hagy minket.
-Mesélj Emily hallgatlak.-mosolyodik el biztatóan,de látom,hogy nem annyira őszinte.
-Annyi történt,hogy Sergiotól menekültem,bementem a Sparba,és azt hittem,hogy leráztam,de nem.
Elbújtam a fagyasztóban,ami a raktárban van,és megtalált engem szétfagyva.
Nathaniel kiszabadított,és elküldött,és én nem akartam elmenni,és anyu elrángatott haza,és itt vagyok.-hadarom el gyorsan a könnyeimmel küszködve.
-Aha,értem.-néz rám eléggé furán.
-Jó mindegy,csak aggódok érte.-tördelem az ujjaimat,amiről le kéne már szoknom.Azt mondják egészségtelen,de jól esik.
-Megölelsz?-nézek rá félve.
-Hát persze barátosném.-kuncog,felém hajolva.
Átkarol engem,és most már nem a fájdalomtól sírok,hanem a felszabadultságtól.
Végre van valaki,aki nem kezd el sajnáli,meg megszánni.
-Sajnálom Emily,de nekem mennem kell.Vár a munka.Majd jövök.-tápászkodik fel mellettem,és egy puszit küldve kimegy a szobából.
-Ez gyors volt-rántok vállat.
Megint körbevesz az a jól ismert üresség.
-Nathaniel,hol vagy már?-suttogom lehajtott fejjel.Istenem,kérlek vigyázz rá.-imádkozok a plafon felé nézve.
Kipillantok az ablakon,és most kezd el felkelni a Nap.Hűvös reggelnek ígérkezik,de meleg délutánnak.Na ezt onnan tudom,hogy megnéztem az időjárás jelentést.
-Emily,ébren vagy?-nyitja ki lassan az ajtót Aiden,majd belép rajta.
-Itthon van Nat?-dobban nagyot a szívem,és iszonyú görcsbe rándul a gyomrom.
-Sajnos nincs,és nem tudom,hogy egyáltalán haza jön-e.-mondja ki a könyörtelen igazságot.
-Haza fog jönni,bízzatok már benne.-beszélem be magamnak.Már betegesen reménykedek benne,mert csak így tudom megnyugtatni magam.
-Emily,bízunk benne,de már nagyon régóta nem láttuk.-remeg meg a keze,amit pont észreveszek.Ő is szétesett.Akárcsak én.
-Aiden,gyere ülj le mellém.-húzódom arrébb az ágyon,és várom,hogy idejöjjön.De meg sem mozdul.
-Ne csináld már.Nat nem öl meg ezért.-forgatom a szemem.
-Jó,de nem maradok sokáig,mert figyelnem kell hogy Nat...-Aiden fogd már be,és pihenj egy kicsit.Egy nagyon kicsit.-mutatom az ujjammal.Nem tudom miért vagyok ilyen nyugodt,biztos a doki kevert valamit a vizembe.
-Jó,csak egy kicsit.-helyezkedik el mellettem.Nem bírom sokáig,ezt a feszült csendet,ezért megszólalok:
-Mióta ismered Natet?-bambulok magam elé.
-Amióta az eszemet tudom Emily,amióta az eszemet.-sóhajt búskomoran.
-Igazad volt.Nem is olyan vészes,csak vannak agymenései.-dőlök rá a vállára,és próbálom felidézni,a közös pillanatainkat.
Amikor próbált nekem reggelit csinálni..jó förtelmes volt,de a szándék a lényeg.
Vagy amikor ellopta a bugyimat..persze eléggé kellemetlen volt,de az ember ilyenkor kezdi el átértékelni a dolgokat.
Vagy amikor azon az éjszakán,milyen gyengéd volt velem..Brrr még mindig beleirulok.Az összes ilyen emléket próbálom felidézni.Hiányzik ez a seggfej.A kis guano.
-Min gondolkozol?-töri meg a csendet Aiden.
-Én semmin.-pirulok el az előbbi gondolataim hatására.
-Naa,ne kelljen kihúzni belőled.-löki meg játékosan a vállam.
Biztos nem fogom elmondani,ezt nem.
De mit kéne kamuznom?
-Csak a lánykérés jutott eszembe.-rögtönzök eléggé átlátszó módon.
-Aha,én meg Beethoven vagyok.-villant felém egy mindentudó mosolyt.
-Tudod te,hogy min agyaltam.-harapom be a szám szélét.Nem bírok magammal.Basszus már Nat gondolata is kikészít lelkileg.Vagy így,vagy úgy.

Mi van velem?

-Emily csöngettek.-ugrik ki mellőlem Aiden,és a kezemnél fogva rángat ki az ágyból.
Két másodpercbe telt mire elesett,hogy lehet Nathaniel az.Tomboló izgalommal futok le a lépcsőn.
Megállok a kanapé mellett,ahol anya szumbókol.Be kell takarnom.Látom,ahogy reszket.A szája szélei lilulnak,a keze jéghideg.
Visszafutok takaróért,és egy gyors mozdulattal bekerítem.
-Emily gyere már.-siettet Aiden.
-Itt vagyok na.-állok meg az ajtó előtt,le nem kaparható mosollyal az arcomon.
Veszek egy mély levegőt,és kinyitom az ajtót.

Köszönöm szépen hogy elolvastad, nemsokára jön a kövi rész
Pusziii<3