❝ Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit akarok. Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit kérek. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen számodra, de még ezek után is, teljesen megőrülök érted. Úgy hallottam, hogy a kevés szerelem is job...
Meg is hoztam nektek a huszonnyolcadik fejezetet, amely bár késve jött, azért itt van, és elég hosszúra is sikerült, szóval remélem elfogja nyerni a tetszéseteket! Nagyon örülnék néhány visszajelzésnek!
Ennél a résznél kifejezetten kíváncsi vagyok a gondolataitokra!
Elképesztően hálás vagyok az eddigiekért is, mérhetetlenül aranyosak vagytok, sokat jelent számomra az összes támogatásotok!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Hogyan tudnék lélegezni, amikor nem vagy velem?~
Little Mix-Breathe
(A dal szerintem remekül illik a fejezethez, és Ariana Grange Just a little bit of your hear dala is. Ha van kedvetek hallgassátok közben őket.)
ᴇʙᴇɴ ᴍᴏʀʀɪs
Úgy éreztem magam, mintha a világ vége közepén álltam volna egyedül, tehetetlenül és mozdulatlanul. Mintha képtelen lettem volna lélegezni, az izmaim és szívem egyik pillanatról a másikra adták volna fel a szolgálatukat, arról nem is beszélve, hogy az agyam az összes adandó alkalommal kínzó mondatokkal próbálta felhívni a figyelmemet arra, mennyire is elrontottam mindent. A tüdőmben nem fért el oxigén, a torkom kiszáradt, míg a gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott. Ott álltam a férfi előtt, akit szerettem, teljesen tehetetlenül, mialatt az életem legnagyobb hibájáról szerzett tudomást. Nem azt bántam, hogy belekezdtem a kapcsolatunkba, hanem azt, hogy nem voltam vele őszinte. Ha az elején tisztáztam volna a dolgokat, akkor nem állt volna velem szemben annyira ridegen és elkeseredetten. Világos-smaragdzöld tekintetében észlelhető volt az elveszettséges, a bánat és a mérhetetlen düh, amelyek mindegyike engem vett az első számú célpontjának.
-Én öhm... meg-megtudom magyarázni.-találtam meg a hangomat hosszú percek múlva. Harry lenézően tekintett rám, majd ellépett az ajtóból és a nappali irányába sétált. Utána iramodtam, nem akartam veszni hagyni a lehetőségünket, semmit ami minket alkotott.
Ahogy beértem a helyiségbe megláttam a nagy zongorát nemsokkal az ablak mellett helyet foglalni, ez pedig fellobbantott bennem egy kedves emléket, amikor a férfi elénekelte a nekem írt dalát. Azóta már meggondolta magát? Nem akart legalább egy kis darabot a szívemből?
-Mégis mit akarsz ezen megmagyarázni?!-tárta szét a karjait, amint rájött, hogy utána mentem. A torkomban gombóc keletkezett, közben mindvégig azon voltam, hogy ne zokogjak fel. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a saját hibám volt, egyedül csakis én voltam felelős, azt viszont nem akartam elfogadni, hogy Harry-vel csak ilyen rövid időt szántak nekünk.
