❝ Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit akarok. Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit kérek. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen számodra, de még ezek után is, teljesen megőrülök érted. Úgy hallottam, hogy a kevés szerelem is job...
Itt is volnék a megígért fejezettel, és tudom, hogy bár elég sokat késtem, megvolt rá az okom (az oldalamon részletesen kifejtettem, akit érdekel ott megtalálja :) ).
Nagyon szépen köszönöm nektek a mérhetetlen sok támogatást, egyszerűen képtelen vagyok nem hálásnak lenni érte. Szólva itt a voteokról, a kommentekről vagy pedig a megtekintésekről.
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~A romantika egy tánc aközött, ami van, és aminek lennie kéne.~
Ed c. film
ᴇʙᴇɴ ᴍᴏʀʀɪs
Transzszerű állapotba kerültem. Mintha nem is lettem volna tisztában azzal, ami körülöttem folyt. Állandóan a meddő szó ismétlődött a fejemben, emellett az, hogy mennyire, de mennyire nem volt rendben az életem. A káosz kezdett maga alá teperni, és nem láttam belőle kiutat.
Egy darabig még csak sírni sem tudtam. Lerogytam az ágyra, és magam elé bámultam ügyet sem vetve arra, hogy a fejem kezdett szétrobbanni zokogás visszafojtásától. A kezeim oda nem illő remegést mutattak, mialatt mindkettőt a hasamra szorítottam. Csak akkor kezdett értelmet nyerni a kibírhatatlan fájdalom és a megmagyarázhatatlan pillantások, amiket a barátaimtól, a dokitól vagy Harry-től kaptam. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy mivé lettem. De mivé is lettem igazából? Egy terméketlen, csalfa és hazudós nővé, aki nem érdemelte volna meg azt sem, hogy rá nézzenek, nemhogy foglalkozzanak vele, aggódjanak érte, vagy támogassák. Meglehet, hogy soha életemben nem is kellett volna így történnie. Elrontottam a létem minden percét. A szüleim gyűlöltek, a volt párkapcsolatom toxikussá vált az évek alatt, az egyetemi teendőim kezdtek túlmutatni rajtam, míg a barátaimmal és azzal a férfivel is elszúrtam mindent, akit a világon a legjobban szerettem. Talán nem érdemeltem meg a boldogságot, amit egy kisbaba nyújthatott volna nekem. Megeshetett, hogy azért folyt mindez pontosan így, mert nem voltam elég jó arra sem, amire teremtettek.
Ekkor tört fel belőlem a hangos zokogás.
Nem láttam semmit sem a könnyeimtől, a szívem esetlenül dobogott, a testem minden pontja fájt, arról nem is beszélve, hogy az agyamban ismétlődő önmarcangoló gondolatok nem hagytak békében. Hittem a karmában, és hittem abban, hogy minden okkal történik a világon. Pontosan emiatt voltam tisztában azzal, hogy amiatt kaptam ezt a borzalmat, mert hazudtam, csaltam és menekültem. Menekültem a saját múltam elől, de végül előbb utolért, minthogy elgondoltam volna a következményeit.
