❝ Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit akarok. Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit kérek. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen számodra, de még ezek után is, teljesen megőrülök érted. Úgy hallottam, hogy a kevés szerelem is job...
Meg is érkeztem a harmincadik fejezettel, amit be kell vallanom, már akkor megírtam, mikor az előzőt feltettem, annyira sikerült megragadnom a gondolatszálat. Remélem azt, hogy tetszeni fog nektek!
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi visszajelzéseket, csodálatosak vagytok, boldog vagyok, hogy negatív téma ellenére is ennyire tetszik nektek a könyv!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~A szerelemnek hatalma van felettünk. Hatalmával gyógyít, vagy elpusztít minket.~
Eredendő bűn c. film
ʜᴀʀʀʏ sᴛʏʟᴇs
Fogalmam sem volt, hogy az ember miféle érzelmi hullámvasúton képes átmenni alig egy nap leforgása alatt. Valójában azon is csodálkoztam, hogy nem borultam ki teljesen, nem őrjöngtem a kórház folyosóján, vagy nem akartam felkutatni Jesse-t és olyan mértékben fájdalmat okozni neki, amit Eben-nek kellett elviselnie. Legalább akkorát. Igazából állandóan az ismétlődött az elmémben, hogy amint a fekete hajó szépség felébred, egy olyan világ fogja fogadni, amiben nem biztos, hogy helyet akart kapni. Főleg nem úgy, hogy a jövőjére nézve, nem hozhat olyan döntéseket, amiket mindenki más, akár gondatlanul is megtesz. Célozva itt a felmerülő meddőségére. Ami már gondolat szempontjából is szívszorító volt, el sem mertem képzelni, miként fog reagálni rá, ha megtudja.
Szerettem volna segíteni rajta. Ott akartam lenni mellette minden egyes másodpercben azért, hogy soha az ég egy adta világon ne érezzen fájdalmat vagy elkeseredést. Tudom, hogy szamárság volt tőlem, hiszen átvert, emellett az érzelmeimmel is játszott, de nem bírtam elvonatkoztatni attól, hogy nekem Ő volt a mindenem, és még saját magamnál is fontosabb volt számomra. Előtérbe helyeztem, pedig meglehet, nem is érdemelte volna meg, de cseppet sem érdekelt, hogy ki mit gondolt a helyzetünkről.
-Milyen ijesztő, hogy néhány ember mire nem képes pár másodpercnyi boldogságért, igaz?-lépett mellém Damien, miközben én Eben-t figyeltem a kórtermének ablakán keresztül, ami bár nehézkes volt a rajta lévő reluxától, de nem zavart különösebben. Zsebre tett kezekkel álltam, talán már negyed órája is figyelve a nő gyönyörű arcát torzító zúzódásokat, és vágásokat. Kezén látszódott a vénakanül, míg az is, hogy néhány karcolást ragasztóval fedtek.
-Milyen ijesztő, hogy néhány ember mire képes akkor, ha éppen erőfölényben van és elborul az agya, igaz?-változtattam meg a kérdését, amire csak elhúzta a száját és aprót bólintott. Felé sandítva figyeltem, ahogyan arcára rávetült a mesterséges fény, ugyanis odakint már besötétedett. Talán ott sem kellett volna már lennünk, de senki sem szólt, hogy távozzunk, arról nem is beszélve, hogy meg sem tettem volna, a gondolatát is gyűlöltem, hogy otthagyjam Eben-t egy ismeretlen környezetben egyedül, teljesen kiszolgáltatottan.
