❝ Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit akarok. Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit kérek. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen számodra, de még ezek után is, teljesen megőrülök érted. Úgy hallottam, hogy a kevés szerelem is job...
Meg is érkeztem nektek a harmincegyedik fejezettel, amely minden reményem szerint elfogja nyerni a tetszéseteket, hiszen eléggé meghitt, kissé talán szomorkás hangvétele is lett, bár ez szerintem teljesen érthető a jelenlegi állapotban. Emellett hozzá szeretném tenni, hogy az ezután következő részek többsége ilyen lesz, szóval remélem kedvelni fogjátok.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi megtekintéseket és voteokat és kommenteket, egyszerűen szavakkal elmondani nem lehetne mennyit is jelentenek nekem!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk.~
Paulo Coelho
ᴇʙᴇɴ ᴍᴏʀʀɪs
Sosem hittem volna, hogy valaha a fiatal éveim során azon fogom kapni magam, hogy szeretném a könnyebb utat választani. Csak semmivé lenni a kórházi ágyban, megszűnni, akárha nem is lettem volna a világon. Megsemmisültem. Azt hiszem, nem volt már olyan személy, akit Eben Morrisnak hívtak. Csak egy lány voltam, kinek testét olyan zúzódások és sebek csúfították, amelyeknek egyszer sem kellett volna. Nem akartam mást, csak zokogni, lekuporodni valamelyik sarokba és hátamat a hideg falnak vetni, teljesen elbújni minden rossz dologtól, ami körülvett. Gyakran kaptam magam azon, hogy magam elé bámultam, és emlékképek jelentek meg előttem, olyasféle történésekről, amiket már régebben éltem át.
Rémlett még, mennyire szerető ölelést volt képes adni a volt párom még a kapcsolatunk elején. Ott motoszkált a fejemben, egykoron mekkora odaadással szerettem, a húszaséveim pedig még el sem kezdődtek, mikor összeköltöztem vele. Tulajdonképpen mindent otthagytam érte, és mindenemet odaadtam neki, de ezt piszkosul bántam. Az idő csak telt-múlt én pedig egyre inkább belefásultam a kapcsolatunkba. Elhidegültem az egész mindenségtől, ami csak Őt alkotta. Jesse-t pedig egyszer sem érdekeltem. Fogalma sem volt arról, hány éjszakát sírtam át miatta, és a boldogtalan létem okául, mindössze a szesz, a drog, a munka és a testem kötötte le. A paplan fehér ölelésében, Harry nyugodt alvását kémlelve döbbentem rá, soha, senki nem szerette még a lelkem. Egyszer sem dicsért meg amiatt, mert megérintette az, ahogyan az emberekhez, a munkámhoz, hozzá, a tanulmányaimhoz, vagy a szenvedélyemhez, a zenéhez viszonyultam. Ellentétben a göndör férfivel, akinek megkínzott arcától állandóan összeszorult a torkom, az ujjaim pedig kiakarták húzni a vénakanült a kezemből, hogy elmenekülhessek az életéből, miként többé ne okozhassak neki fájdalmat. Soha vissza nem térő alkalom volt az, amikor felültem az ágyban az első éjszakámkor, és Harry vonásait kémlelve meg nem fogtam a kanült. Megakartam tenni. Megakartam semmisülni. Elkellett volna tűnnöm onnét, átbotladozva a kórház éjjel kihalt folyosóján, hogy utána a hideg utcán lépdeljek mezítláb, majd a fájdalomtól összeroskadva leheljem ki az életemet valahol az egyik sikátor szélében.
