❝ Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit akarok. Csak egy darabot a szívedből, mindössze ennyit kérek. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen számodra, de még ezek után is, teljesen megőrülök érted. Úgy hallottam, hogy a kevés szerelem is job...
Meg is hoztam nektek a harmincnyolcadik fejezetet, ami remélem tetszeni fog nektek! Bár rövidebb lett, mint eddig szokott lenni, ezt pontosan így terveztem, hiszen a következő valószínűleg sokkal tartalmasabb és hosszabb lesz.
Nagyon-nagyon sokat jelentene néhány visszajelzés, emellett hihetetlenül hálás vagyok az eddigi visszajelzésekért, voteokért és kommentekért! Fantasztikusak vagytok!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~A szerelem által (...) mindenki nagyszerűvé válik.~
William Wordsworth
ᴇʙᴇɴ ᴍᴏʀʀɪs
-Nos, Morris kisasszony, nem látok különösebb problémát.-szólalt meg mellettem az orvos, miközben Harry segített felülni a vizsgálóasztalon. A fémbe kapaszkodtam, miután a barátom mellém állt, és úgy figyeltük az őszes férfit-Azonban a rossz hírem csak annyi, hogy a varratokat még nem távolíthatjuk el, mert a felépülése lassabb, mint képzeltem, de ez normális.-mosolygott felém haloványan, én pedig bólintottam egyet. Valójában ott, abban az apró kis vizsgálóban egyre kevesebb volt számomra a levegő már csak a kórház gondolatától is.
-Ön szerint mennyi időbe fog telni a felépülésem?-vetettem fel csendesen és megpróbáltam palástolni a remegő hangomat. Az orvos vállat rántott.
-Ez sok mindentől függhet, de néhány hónap biztosan, a bordáinak akár tovább is elhúzódhat.-magyarázta, amitől helyeslően igent intettem a fejemmel, ezt követően hagytam, hogy a karját felajánló göndör férfi lesegítsen az asztalról-A papírjai.-nyújtotta felém a lapokat, én pedig megköszönve azokat indultam el a kijárat felé.
-Nem vagy szomorú a gyógyulásod lassú lefolyása miatt, ugye?-tekintett felém Harry miközben a hosszú folyosón sétáltunk végig, amely a parkolóhoz vezetett. Ujjait az enyémekbe fonta, amelytől halovány mosoly játszott az ajkaimon. Mostanában nem gyakran mozdultunk ki, ezért már lassan el is felejtettem milyen volt, amikor minden másodpercet szerettünk volna kihasználni ahhoz, hogy megérintsük a másikat. Nagy tenyere biztonságosan zárta közre az enyémet, ettől pedig jóleső melegség áradt szét a mellkasomban.
-Inkább csak csalódott, mármint... reméltem, hogy megszabadulok ezektől a varratokról.-mutattam a hasamra, a smaragdzöld tekintettel megáldott férfi pedig elhúzta a száját, majd közelebb hajolt és egy csókot nyomott a halántékomra.
