Heather | ✓

[ h a r m i n c k i l e n c e d i k ]

Marco

-Ne már,haver,azért ennyire nem is vagyunk gázosak.-nyafogott Jack,a dobra hajtva a fejét kínjában.-Nem tarthatnánk szünetet?

Mindegyikőjük megrökönyödve nézett rám,ahogy újból megráztam a fejem,ugyanis nem volt időnk pihenni.Egy hét múlva lesz a válogató a tehetségkutatóhoz,ahová jelentkeztünk a Pluviophile-ként.Rettenetesen sok munkát kellett belefektetnünk ahhoz,hogy egyáltalán bekerülhessünk a műsorba,ezért nem akartam,hogy félvállról vegyék az egészet,még az hiányzott,hogy elszalasszunk egy ilyen lehetőséget.Nem hagyhattam,hiába tűntem egy eszelős maximalistának emiatt.Tisztában voltam vele,hogy a következő héten nem fogok tudni velük gyakorolni,mert annyi dolgom lesz,pont ezért most kellett legalább az én részemet jól átnéznünk,hogy ne legyen probléma.

-Még mindig hamisan szól a refrén,mert teljesen elcsúszunk,ráadásul Micah,még mindig lekésed az elejét a dalnak.-húztam el a számat.-Egy ilyen baki és el is buktuk.

Abbamaradt a panaszkodásuk,ahogy rájöttek,mennyire igazam van,majd gyakoroltunk még egy órát.A végére már beesteledett,ezért elkezdtünk összepakolni,majd aztán hazament mindenki.A Pluviophile csoportban,amit azért hoztunk létre,hogy megbeszéljük a próbákat,próbáltam lelkesíteni őket,hogy mennyire jók voltak ma,de mindössze egy-egy tömör választ kaptam mindegyikőjüktől.Nem foglalkoztam nagyon a nyűglődésükkel,tudták,hogy ezt a próbát most muszáj volt megtolni,szimplán szerettek néha-néha úgy nyavajogni,mint a kislányok tesiórán,a kiadott köröket futva.Mindenkinek azt mondták,kínzom őket a próbákon,amit a hallgatóság mosolyogva fogadott.Mert persze  tudták,hogy van értelme,hisz így értük el azt,ahol most tartottunk.

Hazaérve csodás illatok fogadtak.Itthon ebédeltem,szóval a kaja nem volt új már,azonban az édes illatokból megállapítottam,mi sült éppen a sütőben,mégis,tettetve a tudatlant,vigyorogva léptem a konyhába édesanyámhoz.

-Azt hittem sosem érsz haza,mijo.-panaszkodott,egyből spanyolra váltva.-Már írni akartam,hogy fogságba estél-e.

Felnevettem a szúrós tekintetén,a szája sarkában azonban ott bújkált a mosoly.Egy puszit nyomva a homlokára elmeséltem neki a katasztrofális próbánkat,amit ő bólogatva hallgatott,miközben nekiállt szendvicset készíteni nekem.Mindig elgondolkodtam ilyenkor,milyen lenne az anyám nélkül az életem,hisz ő volt a családom.Mióta tío Juan meghalt tavaly,csak mi maradtunk egymásnak.Anyám egyetlen barátnője,Adette is lelépett a válásakor,és habár tartották a kapcsolatot,mégsem volt minden a régi.Teljesen bezárkózott,hosszú napokat töltött egyedül otthon,ezért igyekeztem a lehető legtöbb időt otthon lenni vele.De én sem pótolhattam mindenkit.

-Túlhajszolod magad,Marco.-ciccegett,kifejezve a nemtetszését.-Nem lesz ez így jó.

-Nyugi,mamá.Tudod jól,hogy muszáj.-öleltem át a vállát valami nyugtatás féleképpen,azonban ő csak sóhajtva nekem dőlt.

-Nincs olyan,hogy muszáj,mijo.

Pár percig egymást ölelve álltunk a félhomályban.Kihasználva az időt végignéztem a nőn,aki még magához képest is túl sok mindenen ment keresztül.A barna loknik,amik a vállára omlottak,már közelsem voltak olyan rendezettek,mint amire gyerekkoromból emlékeztem.Nem volt már se kedve,se ideje törődni vele,már nagyon régen csinosította ki magát úgy igazán.Fiúként nem értettem annyira ezekhez a dolgokhoz,azt azonban még én is észrevettem,hogyan kerültek le folyamatosan róla a plusz kilók,ahogy nem törődött eleget azzal,hogy egyen.A szemei karikásak voltak a sok munkától és egyre jobban meglátszottak rajta a szociális kapcsolatok hiányának mértéke,épp ezért igyekeztem a lehető legtöbbet elvinni otthonról.