Heather | ✓

[ n e g y v e n e g y e d i k ]

Luna

Nem bírtam tovább.Tudtam,hogy ott helyben meg fogok fulladni,ha egy perccel is tovább kell a templomban maradnom ezek között az emberek között.Túl sok volt már a sajnálkozás,a rengeteg "én belehaltam volna" és "milyen lehet apa nélkül felnőni" szerű szarság.Kezdett eluralkodni rajtam a pánik és a könnyeim folyamatosan szúrták a szememet,mégis csak ültem egyhelyben és igyekeztem kizárni a pap hangját,ahogy arról beszélt,hogy egyszer minden véget ér,ez a pillanat pedig egy héttel ezelőtt eljött apa életében.

A szavak visszhangot ütöttek a fejemben,mintha csak így táplálhatná a bűntudatomat,ami lassacskán ígyis felemésztett.Sajgott a fejem a sok sírástól már,végigbőgtem az éjszakát,majd a reggelt is,mégsem akart eltűnni a nyomás a mellkasomból,ami azóta ott volt,hogy megérkeztünk.Tudtam,hogy apát eltemetni nem fog segíteni a gyászomon.

Azt hiszem,az ember ilyen helyzetben mindig reménykedik egy bizonyos pontig.Azt gondolja,talán csak egy rémálom az egész és az,akit hazavár,valóban hazatér,ezzel véget vetve a szenvedésnek.De ahogy megpillantja őt a koporsóban fekve,fakó és jéghideg bőrrel,akkor tudatosul igazán,hogy az egész valóság és a remény utolsó szikrája is kihuny,sötétséget borítva mindenre ott legbelül.Akkor már nem tudja az ember bebeszélni magának,hogy az egész meg sem történt,mert hiába tagadja,a holttest nem válik köddé.

Anya zokogni kezdett,ahogy apára pillantott.Amira az én kezemet fogta,érzelmektől mentesen,nem nagyon értve,mit is kellene éreznie pontosan.Ma reggel sírt először,mióta apa haláláról értesültünk,mikor anya zokogni kezdett a megemlékezésre válogatva a családi képeinket.Az is inkább anya elérzékenyülése miatt volt,három év alatt a húgom rengeteg dolgot elfelejtett apuval kapcsolatban,mindössze azt furcsállta,neki az apja miért nincs az életében.

A holtestet nézve pedig,a derekamat átölelve,bizonytalanul méregette apát.Szívesen elmagyaráztam volna neki,hogy mi történik,de önző módon,csakúgy,mint anya,a saját gyászommal tudtam csak foglalkozni.Eliza volt az egyetlen támaszunk,ő is azonban a saját könnyeivel küzdve igyekezett anyát tartani,aki teljes mértékben széthullott,amint beléptünk az épületbe.

Anyu megfogva Amira kezét,miután nagyjából sikerült összeszednie magát,vagy csak elfogytak a könnyei,elhúzta őt onnan,hogy legyen egy kis időm elbúcsúzni apától,mielőtt a pap elkezdené a beszédét,na meg,igyekezett Amira gyászolását megérteni és odafigyelni rá is egy kicsit.

A csend azonban,ami ezután keletkezett,nem segített.Nézve őt,semmi sem jutott eszembe a gyerekkoromon kívül,ami a legboldogabb időszaka volt az életemnek,valahol neki hála,ez viszont újra a magam hibáztatásának mély gödrébe lökött.A napok alatt mindig pozitívan gondoltam rá,hogy elűzzem a gondolataimat a halála körülményeiről és a saját bűntudatomról,amiért egyszer sem igyekeztem őt megkeresni az évek alatt.De ez sem segített mindig,főleg most nem,ahogy az élettelen testét kellett megpillantanom először majdnem három év után.Sokszor elképzeltem,hogy végre észhez tér és visszakönyörgi magát anyuhoz,mert ő valószínűleg vissza is fogadta volna,majd boldogan élünk,amíg meg nem halunk.

De az a nap sosem jött el.

Egy órával később pedig ott állva,némán figyelve,ahogy beemelik a koporsót a föld alá,úgy éreztem,soha nem lesz többé már semmi ugyanolyan.Azt a fájdalmat,amit akkor éreztem ott belül,senki soha el nem tudná venni,mert apa hiánya nem volt enyhíthető,semmiféleképpen.

Ürességet éreztem.Minden egyes ásónyi föld,amit a koporsóra dobtak,megforgatta a kést a szívemben,mégsem tudtam mit kezdeni az érzéssel.Másodpercek alatt rohantam el a tömegtől,nem foglalkozva az emberek sajnáló pillantásaival,amik égették a hátamat,mióta csak megérkeztünk.Hallottam,hogy Sierra utánam kiált;de valószínűleg jobbnak látta,ha egyedül hagy most,mert a csendre volt szükségem,hogy a sok zaj,ami a fejemben visszhangzott,végre kiszabaduljon onnan.Csak futottam,amíg bírta a lábam,remélve,hogy magam mögött hagyhatom az összes nyomorúságomat,elmenekülve előlük.