Heather | ✓

[ m á s o d i k ]

A biológia óra rendkívül kínosan telt,az előadóban mindig így ültünk egymás mellett,elszórakoztatva egymást,azonban most senki nem próbált beszélgetni,csak figyeltünk csendben.Próbáltam a tanárnőt kifigurázva oldani a hangulatot,azonban semmit nem értem el vele,Adrian az egyik irányba,Marco pedig a másikba fordult.
Megtette a hatását megint,hogy az előbb említett ennyire rosszallóan figyelte kettőnket egész idő alatt,ugyanis Marco amint kicsengettek,se szó,se beszéd otthagyott minket.

-Mi baja van?-kérdezte Sierra a rá jellemző kedves stílusban,a fiú után biccentve.

Én csak csendben vállat vontam,ugyanis hiába jól tudtam,mi baja,Adrian a hátam mögött állva várta,mit szólok.Nem akartam megadni az esélyét sem,hogy felvegye a gúnyos viselkedését velem szemben,a kioktatására meg végképp nem volt szükségem.

-Reggel még jó kedvű volt.-tettem hozzá halkan,miután elszomorított a tudat,miszerint megint miattam ment ez tönkre.

Az előbb említett felhorkantott mögöttem,miközben csendben hallgatott minket.Idegesnek látszott,a cuccait csak dobálta,ahelyett,hogy bepakolt volna rendesen és úgy rángatta a cipzárt,hogy azt hittem,a mai napja az utolsó annak a szerencsétlen hátizsáknak.

Felvont szemöldökkel fordultam hátra,jelezve,hogy fejtse ki,mi is olyan vicces,azonban ő csak hamis vigyorgással,ami már inkább vicsorgás volt,Sierra felé fordult:

-Semmi baja,csak senki nem tanította meg neki,hogy nem kéne más barátnőjére rámászni.

Sierra csalódottan csóválta a fejét,hogy már megint itt tartunk és sajnálkozva pillantott rám,nem foglakozva azzal,hogy Adrian neki beszélt:

-Bár lehet az ő fajtájánál ez a szokás.

Azzal otthagyott minket.

Megállt bennem az ütő,mikor kiejtette a a "fajtájánál" kifejezést,majd a csalódottság mérge körbefonta a torkomat,ahogy tudatosult bennem,mit is mondott.

Marco columbiai származású volt,amiért sokan elítélték már gyerekkora óta.Bizonygatta ugyan,hogy nem zavarja már,ha összesúgnak a háta mögött,azonban ilyenkor mindig az első kép,ami megjelenik előttem,az a késő őszi este,mikor általánosban a könnyek áztatta arcát pillantottam meg,mikor hazafelé elindultunk.

Whiskey árnyalatú íriszei most sötétebbek voltak és a szomorúság sötét ködként telepedett a jókedvére.Sosem volt ilyen csendes,pont ezért furcsálltam,hogy nem beszélt,csak szótlanul nézett maga elé séta közben.
Először nem akartam vele iskolába járni,hiába voltunk legjobb barátok.Az akkori "barátnőim"  nem kedvelték őt,én pedig buta kislányként majdnem hagytam,hogy elszakítsanak tőle.
De utána rájöttem,hogy senki nem vonhatja ezt meg tőlem,hogy barátok vagyunk,még ezek a lányok sem,így minden visszatért a régi kerékvágásba.
-Megint ők voltak,ugye?-pillantottam rá szomorúan,mire ő csak csendesen bólintott.
Megállva a járda közepén magamhoz öleltem az akkor még érzékenyebb fiút,aki csak az évek elteltével keményedett meg igazán.Habár azt mondja,nem bántja,hogy akkor úgy bántak vele,mint egy kutyával,én tudtam már akkor,milyen sebet ejtettek rajta.
Soha többet nem barátkoztam azokkal a lányokkal.

Sóhajtva dőltem neki a padnak,miközben lehunyva a szemeim magamban azért imádkoztam,hogy vége legyen már ennek az egésznek.

Fél éve vagyok együtt Adriannel és imádom minden percét,magabiztosan elmondhatom,hogy életem legjobb időszakát köszönhetem neki.Az első pillanatban megfogott,amikor megismertük egymást,szerelem volt első látásra,de tényleg.

Mikor kicsengettek az utolsó óráról,Sierrával az oldalamon léptem ki a sulink kapuján.Kellemesen sütötte a nap a bőrömet,amit most csak egy póló fedett,hiszen korán bejött a jó idő.A hátamon lógott a szinte üres hátizsákom,ez volt az utolsó hetünk a szünet előtt.A tanárok mind próbálták minél hamarabb letudni a dolgozatokat,így mostmár nyugodtan indultam meg a barátnőmmel a Henry'sbe,hogy megigyunk egy csokis shaket.

-El sem hiszem,hogy mostmár egy doga sem lesz.-sóhajtott fel bedobva a cuccait a kocsi hátsóülésére,én pedig követtem a példáját.

-Alig várom,hogy végigalhassam a szünetet.-vázoltam fel előre a terveim,mire mindketten nevetésben törtünk ki.

Nagyon jól tudja,hogy mindig ezt csinálom.

A Henry's ajtaja nyitva állt,beengedve ezzel a tavaszi levegőt,ami kellemesen keveredett a palacsinta illattal,amit annyira szerettem.Amikor csak tehettük,ide jöttünk el tanulni,hogy míg próbáljuk az anyagot az agyunkba vésni,legalább egy kis kellemes oldala is lehessen a dolognak.Mondjuk egy csokoládés-kókuszos palacsinta,aminek már úgy érzem,szinte függőjévé váltam a két év alatt,mióta ebbe az iskolába járok.

-Elmegyek rendelni.-mondtam Sierrának,aki azzal el is indult a kedvenc asztalunk irányába,kivéve a táskám a kezemből.

Míg előttem rendeltek páran,addig és nézelődtem az innivalók között,hogy mi passzolna a palacsintámhoz. Imádtam azonban,hogy mennyire döntésképtelen vagyok,így mint mindig,most is a csokis shake mellett döntöttem,a változatosság kedvéért.

Ahogy a rendelésre vártam,Sierra üzeneteket írogatott,mondván mennyire unatkozik és haladjak már azokkal a csokicsodákkal.

"Te teljesen hülye vagy."

Válaszoltam a nyolcadik üzenete után,majd rögtön vissza is csúsztattam a zsebembe a telefont.

-Máris hozom a palacsintákat,egy pillanat.-mosolygott rám az egyik dolgozó,majd letéve elém a shakeket ott is hagyott.

Csillogó szemekkel nyúltam a szívószálért,amit azonnal bele is szúrtam a műanyag kis tetejébe a pohárnak,majd egy nagyot kortyoltam a kedvencemből.Ilyenkor mindig tudatosult bennem,mennyire nehéz eset is vagyok,azonban nem érdekelt.

A milkshakek és én köztem egy valódi kapcsolat van.

-Én igazán nem akarok beleszólni,de halálos fájdalmat okoz a lelkemnek,hogy újra és újra ugyanazt rendeled.-hallottam meg egy ismeretlen hangot a hátam mögül,mire kérdőn hátrafordultam a tulajdonosához.-Csodálatos shakeket és frappuchinókat adnak,amiket még ki sem próbáltál.

Ahogy megpillantottam a szőke kobakot,rögtön rájöttem,kihez van szerencsém ismét.Elakadt a lélegzetem.

Adrian Collins,a világ legcukibb kiszolgálófiúja előttem állt és éppen a milkshake ízlésemet kritizálta.

Tincsei kócosan meredtek az ég felé,derekán a Henry's köténye lógott,de még ez is jól állt neki,kiemelte a szeme színét,ami már ígyis úgy ragyogott,mint a legfényesebb csillag.

Elolvadtam.

-Nem vagy annyira jó megfigyelő.-szálltam be én is a játékába,eltekintve a ténytől,hogy tudja,mit szoktam rendelni.-Többször ittam már az epresből is.

Gúnyosan füttyentve fejezte ki elismerését,hogy büszkeséggel tökt el,hogy más basic ízt is kipróbáltam már,arcán ott csücsült azonban a mosolya.

Nevetve folytattam vele a beszélgetést,míg meg nem érkezett a rendelésünk,amit aztán felkapva az asztalunkhoz kísért engem.A vigyor levakarhatatlan volt az arcomról,miután búcsúzás előtt randira hívott és ez így is maradt attól a naptól fogva;boldog voltam,mikor vele lehettem,boldoggá tett a mosolya,a gesztusai és a pofátlanul aranyos viselkedése.

Két héttel később pedig összejöttünk.

Azonban mikor tavasszal a barátnője lettem,fogalmam sem volt róla,hogy ez fog történni.Azóta pedig folyton ezt játszuk és én sosem tudom,kinek adjak igazat.Hol Marco az,aki joggal mondja nekem a magáét vele kapcsolatban,hozzátéve,hogy nem ő az egyetlen,aki így látja a dolgokat.

Sierra sem épp kedveli Adriant,ami csak nehezíti a helyzetemet,mert egyszerűen képtelenség vele beszélni ezáltal az ilyen dolgokról.
Máskor pedig Adrian az,aki mellett ki kell álljak,főleg így,hogy a baráti körömből szinte senki nem kedveli és nem akarom,hogy rosszul érezze magát akármi miatt.

Hisz ez csak egy kis féltékenység,nem olyan szörnyű,nem?Nem kellene ekkora perpatvart csinálnia mindenkinek belőle.

Állandó jelleggel próbálom azzal nyugtatni magam,hogy egyszer majd megszokják egymást,addig pedig nincs nagyon más választásom,mint kerülni Marcot.Mert ő így szeretné,más lehetőség nincs.

Azt hiszem.