Heather | ✓

[ ö t v e n h a t o d i k ]

Marco

Díos mio,csak most segíts meg!

Rettenetesen paráztam a válogatótól.Habár a fiúkkal sokat gyakoroltunk,sőt,inkább rengeteget,mégis azzal álmodtam előző éjszaka,hogy elrontottam a szövegemet,vagy épp rosszul fogtam le a húrokat és totál hamis lett az egész.Még azon is elgondolkodtam,hogy az egész ötlet hülyeség volt a részemről és talán bele sem kellett volna vágnunk az egészbe.

De nyilván nem én voltam az egyetlen,aki ideges volt.Landon előző este Sierráéknál felbukkant,ugyanis totál beparázott,hogy mi lesz a mai válogatón és nekem még annyi sem jött össze,hogy Luna velem aludhasson,ugyanis
valami beadandón dolgozott.Épp ezért rettenetes éjszakám volt,amit nélküle kellett átszenvednem,holott most lett volna rá a legnagyobb szükségem,hogy megnyugtasson,hogy minden rendben lesz.

A Pluviophile is neki hála alakult meg,ha ő nem biztatott volna a kezdetektől fogva,talán sosem vágtam volna bele.Meg egyébként is ő volt az egyetlen,aki meg tudott nyugtatni,ha lámpalázas voltam,a legelső fellépésemen is ott volt,az első sorban szurkolt nekem és a fiúknak.

Fogalmam sem volt,hogyan bírtam ki nélküle ezt a hosszú időt.

De így,nélküle rettenetesen ideges voltam,a rémálmaimnak hála elég fáradt is,szóval így összegezve elég ramaty volt a helyzet.

Anyu a kedvencemet csinálta reggelire és szörnyű bűntudatom volt,hogy nem ettem belőle,de egyszerűen semmi étvágyam nem volt.Landon azt mondta hétre itt lesz,hogy időben el tudjunk indulni,de én már hat órakor a konyhapulton könyökölve vártam őt kész állapotban.A rémképek az álmaimból nem hagytak nyugodni,ezért muszáj voltam lefoglalni magam valamivel.

Hat óra tízkor viszont már csengettek és én kérdőn néztem anyura,hátha tud valamit,hogy ki jöhetett,azonban csak megvonta a vállát,hogy fogalma sincsen.Kómásan a bejárati ajtóhoz battyogtam és meglepve konstatáltam,hogy az egyik gyönyörű Flores lánnyal találtam szemben magam,kezében két kávés pohárral.

-Jó reggelt.-mosolygott rám édesen.

Egy hét rettenetesen hosszú idő,amit az ember csak akkor ért meg igazán,ha hiányzik neki valaki.Azután,hogy elmentek,visszatértek számomra a szürke mindennapok és már semminek nem tudtam örülni igazán.Facetime-oltunk minden este,vagy legalább felhívtuk egymást egy kis időre,de még így sem tudtunk enyhíteni egymás hiányán.Olyan volt,mintha ezer éve nem láttam volna,a szívem hevesen dobogott a mellkasomban,ahogy figyeltem őt.

Olyan volt,mint egy napsugár a széles mosolyával és ragyogó szemeivel.Egy ruhát viselt a bőrdzsekije alatt,ami tökéletesen simult a combjaira,ezzel elérve,hogy fél másodperc alatt felébredjek.Magassarkú csizma volt rajta,ami hosszabbnak mutatta az így is hosszú lábait és éreztem,hogy szűkös kezdett lenni a hely a farmeromban,mikor egyből az jutott eszembe,hogy mit rejtenek a combjai.Szét akartam őt csókolni.

-Neked is napsugár.

Elpirult a bókomon,úgy,ahogy mindig,és nagy késztetést éreztem,hogy lecsókoljam a pírt az arcáról.Ez a lány napról-napra gyönyörűbb volt.

-Hogy aludtál?-kérdezte kibújva a csizmájából,ami pillangós zoknis lábakat rejtett.

Elmosolyodtam a színes darabot látva,mire büszkén felmutatta nekem a kis talpát.

-Cuki mi?

A konyhába érve odaadta nekem az egyik kávét,a másikat pedig anyunak,aki aztán kettesben is hagyott minket.Luna leült mellém, feltűnésmentesen kicsit közelebb húzódva hozzám,majd csak figyelt engem folyamatosan a kék szemeivel.