Történet egy régi korról, amikor farkas és sárkány együtt égett a Westerost beborító tűzben
Avagy Ellison Stark és Aemond Targaryen házasságának története
kezdet: okt. 19, 2022
vége: jan. 28, 2023
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Aemond
Aemond, mint majdnem minden este, most is kiosont a szobájából, végig suhant az árnyékos folyosókon és elbújt a legsötétebb szegletekben, ha egy szolgáló - a kezei között halvány fényű mécsest tartva - előbukkant valamelyik fordulóban. Aemondnak nem kellett fény ahhoz, hogy eltaláljon a palota egyik részéből a másikba. Vakon is képes lett volna végigfutni minden titkos folyosón, egyszer sem tévesztve el a lépéseket még akkor sem, ha éppen lépcsőkhöz ért. Végülis nem tagadhatta, hogy annak, hogy félig megvakult voltak előnyei is.
Az előnyök nem egyből jelentkeztek, amikor a fájdalom majd' széttépte minden egyes mosolya alkalmával az arcát, és nem is hónapokkal később, amikor a seb végre elkezdett továbbra is rettenetesen csúnya, de már kevésbé gusztustalan alakot ölteni. Évek teltek el míg végre rendesen megtalálta az egyensúlyát, hosszú nyári évek, amíg botladozott, esdekelt, mindig rosszult fordult és felbecsülhetetlen értékű vázákat és hasonló relikviákat tett tönkre teljesen véletlenül. Persze Aegon csak nevetett - az idősebb gyerekek mindig ezt csinálják azokkal, akik bénák, főleg ha valamilyen fogyatékossággal is élnek. Aemond pedig sokáig szolgáltatott is okot a kegyetlen tréfálkozásra.
De valami megváltozott a szélben, amikor Aemond betöltötte a tizenkettőt. Valami, amit mások nem éreztek, Aemond viszont annál inkább. Abban az évben betegedett bele az anyja végképp a vallásba és leromboltatta a palota minden résablakát, hogy a helyükre óriási üvegtáblákat rakathasson a hetek nevében.
Aemond nem volt hívő. Megjelent a szertartásokon és mindig szorosan az anyja mellett térdelt és énekelt minden imádságnál, de hiába az anyja rengeteg könnye, rengeteg fohásza Aemond nem kapta vissza a szemét, Viserys király nem változtatta meg az öröklési rendet, Rhaenyra hercegnőt nem nyelte el a fekete vizű tenger és Aegon se fejezte be a kicsapongást.
Aemond végtelenül sajnálta az anyját. Kedves, odaadó, csodálatra méltó, erős asszony volt, akinek az útjába hiába gördítettek minden nap újabb és nehezebb akadályokat a hetek mint az előzőeken sose tört meg, sose rogyott meg a súly alatt. Viszont minden vágya volt, hogy valahogy képes lehessen segíteni neki.
Az udvaron - egy távoli, csendes, sötét zugban - állt egy varsafa. A legendák úgy tartották, hogy amikor Hódító Aegon először Westeros gyönyörű, termékeny, fekete földjére lépett a varsafák már itt álltak és komor, rideg szemeikkel figyelték az akkori királyok minden mozdulatát. Bennük laktak az istenek, amelyeknek nem volt nevük, nem volt arcuk, mert sokkal öregebbek voltak, minthogy azt az emberi elme - legyen az királyi, vagy pór - meg tudta volna érteni. Aemond ismerte a meséket, az ezer arcú halálról, a névtelen gyermekekről, akik valahol mélyen északon bújkáltak már az Elsők korában is, akik arcokat vágtak a fákba, és ismerte a rémtörténeteket a többi dajkamesékből a csupasztestű, penge éles fogú rémekről, akik a hosszú telek alatt másztak ki az emberek rémálmaiból és járták a vidéket férfiakat gyilkolva, gyerekekre vadászva, asszonyokat erőszakolva. Ő mégse tőlük félt. Csupán attól, hogy az anyja rövid időn belül összeroskad a vállait nyomó súly alatt.
