Golden Ashes /Aemond Targaryen/

44.

Ellison

Ellison a várfalon állt. Onnan figyelte a Harrenhal felett gyülekező vihar felhőket. Olyan fekete sötétség borult a vidékre, mintha a Nap soha sem akart volna felkelni újra örök vakságra és hidegre kárhoztatva a világot. Csend volt. Végtelen, néma csend. Halálos, síri csend. A rigók nem daloltak a fákon, a szél nem fujdogált, a várfalon álló katonák levegőt se vettek. Minden elnémult, minden hang elhalt. A szél illata azonban füstös volt, füstös és az az eső előtti föld illatát hozta magával. Aztán olyan hangosan dörrent meg az ég, hogy Ellison felsikoltott ijedtében, és a füléhez kapta a kezét. Egy pillanatra azt hitte megsüketült. Csak sípolást hallott.

Valaki felordított mellette, katonák menekültek a falról félrelökve őt az útból.

– Mi történik? - kérdezte a lány, de a hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni. Visszafordult az ég felé, amelyből vakító fehér villám cikázott alá, egy óriási tóra, hogy belecsapjon egyszer, majd kétszer, majd háromszor, majd még egyszer utoljára. Valaki sikoltott. A hangja ismerős volt, de közben nem is.

– Nem ismertem őt, nem tudom, mit veszítettem! - kiáltotta valaki. Caden.

Újabb villámok. Csak három ezúttal, de vakítóbbak jóval, mint az első alkalommal.

– Nem tudod, hogy ki vagyok? Engem nem lehet megölni! - ordította valaki olyan hangosan, hogy Ellison azt hitte, beszakad a dobhártyája. – Engem nem lehet megölni! Én vagyok a halál! Én vagyok a tél! - Aerion. Aerion sebesülten a csatamezőn ordítva.

A villám újra végig cikázott az égen és csak kétszer csapott bele a tóba, de olyan erősen, hogy a víz kigyulladt miatta.

– Miért hiszed, hogy változtathatsz a sorson? - Ellison nem ismerte ezt a hangot. Egy fiatal lányhoz tartozott, valakihez, akinek a léte egyetlen döntésen múlott. A barna hajú, ibolya szemű kislány... Syb.

Ellison megszorította a bástya oldalát és felkapta a fejét az ég felé, amikor a felhők meggyulladtak és tűz kezdett hullani belőlük. Felordított, ahogy az első csepp megégette a tenyerét.

– Nem értem! Nem értem! - kiabálta torkaszakadtából az ég felé nézve, mintha az isteneknek ordított volna. – Nem értem, mit akartok tőlem!

Egy óriási árny suhant el Harrenhall felett hörögve és morogva, a szárnyai mennydörgéshez hasonló hangon csattantak össze. Ellisonnak nem kellett látnia, ahhoz hogy tudja, hogy Vhagar az. Megismerte a hangjáról. Aztán egy újabb sárkány bukkant fel az égen sokkal hosszabb nyakkal, mint bármelyik másik. Annak sikítós, vonyítás szerű hangja volt, de azonnal Vhagar után repült, amikor az óriási sárkány kibukott a felhők közül.

– Eleget éltél már bácsikám! - Aemond. Aemond, aki Vhagar nyergében ült fekete, arany páncélt viselve, kezében a kardja a dereka körül pedig... Ellison a derekához kapta a kezét. A hónapokig tartó rémálmok miatt - amelyekre sosem emlékezett - az oldalán sosem gyógyult meg teljesen a bőr. Mit akartak ezzel az istenek? Miért volt ez olyan fontos?