Történet egy régi korról, amikor farkas és sárkány együtt égett a Westerost beborító tűzben
Avagy Ellison Stark és Aemond Targaryen házasságának története
kezdet: okt. 19, 2022
vége: jan. 28, 2023
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ellison
Amikor még Ellison kislány volt, olyan nagyon régen, hogy a lány már alig emlékezett rá William Stark leült mellé hideg éjszakákon, hogy mesét mondjon neki és a testvéreinek. A gyerekek imádták a történeteket az apjuk pedig úgy tűnt sosem fogyott ki belőlük. Tündérekről mesélt, akik a völgyek mélyén éltek, unikornisokról, akik harmatott ittak, barátságos szörnyekről a legmélyebb tavak alján, akik ha kidugták a fejüket a vízből képesek voltak szivárványt teremteni a csodaszépen ragyogó pikkelyeikkel.
Aztán William meghalt. Vele együtt pedig a mesék is.
Artos nem tudott szép történeteket. Túl sok időt töltött a Falon és azon túl. Ő nem hitt a kedves, mesebeli lényekben. A gyerekek azonban akkor már nem is vágytak szép történetekre. Nem akarták, hogy az apjuk emléke elkopjon. Artostól egészen más meséket követeltek.
"Mesélj az istenekről bácsi! Mesélj Toruról, a tűz istenről!" követelte Harlon. Az istenről, aki a mitológia szerint egy nap majd elhozza a tűz esőt és szénné égeti a Földet.
"Mesélj Imondáról, a szél istennőről! Meséld el, hogy ölte meg a vadászt, aki utána leskelődött!" kérte Lysa. A szűz istennőről, aki naphosszat énekelt és játszadozott a fák között, de ha valaki felmérgesítette a legkegyetlenebb halállal lakolt érte, ami csak létezett.
"Mesélj Wolyr rémeiről!" könyörgött Eduard. A tél istenéről. Artos pedig mesélt.
Elmesélte, mit tett a Falon szolgáló testvérekkel, hogyan fagyasztotta meg őket szolgálat közben a fehér szelekkel, elmesélte, hogy vette el egy anyától a kisfiát a falon túl, elmesélte, hogy, amikor átmerészkedett a túlsó oldalra érezte maga mögött a jelenlétét. Azt mondta sötét, magas, és az ember megfagy, ha rápillant. Nehéz kabátban jár, súlyosakat lép. Ő nem tiszteli az erdőt. Tőle félni kell, és még a Nap is elbújik előle.
Artos csak mesélt és mesélt. Azt mondta, hogy a télnek nincs arca, de a szemei kékek, mint a jég és világítanak a sötétben. Azt mondta, hogy úgy nevet, mint egy hiéna éppen mielőtt megöli az áldozatát. Hogy az ujjai csontokban végződnek a kabátja alatt pedig olyan rémes lényeket rejteget, amelyeket, ha halandó meglátna belehalna a félelembe és a szomorúságba. Mert a rémek elvettek minden szépet, minden jót az áldozatoktól mielőtt életre keltették volna a legrosszabb rémálmaikat. Arra kényszerítették őket, hogy elfelejtsenek minden boldogságot, ami valaha érte őket.
Felnézve az égre Ellison úgy gondolta látja őt. A telet. Az istent, aki mindent elvett tőle.
Látta a testvérei és az anyukája gyilkosát. Látta Daemon Targaryent, a férfit, akit mindennél jobban gyűlölt a világon, aki megfagyasztotta az ereiben a vért. Ezüst haját lobogtatta a szél, vérvörös sárkánya és a rajta lévő köpeny illett a Deresben kiontott Stark vér színéhez. Ellison remélte, hogy meghal. Remélte, hogy kínok között vergődve, lassan éri majd el a halál.
