Golden Ashes /Aemond Targaryen/

38.

Drága El,

Még mindig álmodok a harmatos fűről, az égető napkorongról, a hajad selymességéről, az érintésed puhaságáról. Álmaimban még néha érzem a bőröd illatát, hallom a nevetésed. Elképzelem a fiaink mosolyát, ahogy homokvárat építenek a parton Királyvárban. Elképzelek egy szép életet veled és velük. Csak nekünk négyünknek. Egy életet, amelyben nem vagyunk uralkodók, nem szakít minket szét a koronával járó felelősség, egy életet, amelyben nincs Rhaenyra, nincsenek zöldek és feketék, nincs senki csak mi. Abban az életben boldogan élünk egy házban a világ végén. Én lovakat tartok, a fiainkat pedig az első lépésük megtétele óta lovagolni tanítom. Te énekelsz. Északi nótákat a tűz körül, dalt a gyönyörű lányról, amire táncolni tanítottad Jaehaerát, gomolygó felhőkről, puha szellőről, vad folyókról, égig érő hegyek mögött rejtőző világokról. Abban az életben nincs fájdalom, nincs félelem és rettegés, abban a világban mind életben vagyunk. Aegon és Helaena minden nap átjönnek a gyerekeikkel hozzánk, Helaena narancsot termeszt, Aegon énekesnek állt, Jaehaera pedig újabban fejébe vette, hogy fazekas lesz, ha felnő. Egyedül Daeron vágyik lovagi címre, de ő is szívesebben játszik Jaehaeryssel és Maelorral, mint hogy komolyabban gyakorolni kezdjen hozzá az udvaron. Éjjelente a karjaimban hunyod le a szemed és amikor ránk virrad a hajnal a karjaimban kelsz. Hiányzik az az élet, hiányzik, ami sosem volt és immár sosem lesz.

Férjed, Aemond

Drága El,

Aegon elmagyarázta nekem egyszer miért fogadta el a koronát. Nem nagyravágyásból, nem hatalomvágyból. Félelemből. Azért mert rettegett, hogy elveszíti azokat, akik fontosak neki. Attól félt, hogy Rhaenyra mindent elvenne tőle, amit valaha szeretett, csak hogy a fiait ültethesse a trónra. Nekem nagyon sokáig idegen volt ez az érzés. Nem tudtam hogyan lehet ragaszkodni valakihez annyira, hogy a háborút, a halált és bármilyen kínt bevállalnál érte. Nem értettem, mert sosem éreztem, amíg meg nem láttalak téged. Tudod mindig abban reménykedtem, hogy valaki igazán szeretni fog engem egyszer. Nem azért mint anyám, aki azért szeretett, mert a fia vagyok, nem azért mint a testvéreim, hanem úgy isten igazán, de sosem hittem, hogy lehetséges volna. Ki tudna szeretni egy szörnyeteget? Egy férfit, aki nem csak Targaryen, de fél szemére vak is mellé? Ha tudnád milyen érzés volt a szádból hallani a szót, az érintésedben érezni az igazat! Már elfelejtettem a hangod dallamát. Megismerném ezer közül is, de már nem hallom úgy, mint régen, ha rád gondolok. Elfelejtettem a szemed pontos kékjét, az ajkaid ízét, a hajad sötétjét, a bőröd puhaságát. Azt hiszem ez a legrosszabb abban, ha az ember elveszít valakit. A fejemben még élsz, az érzelmeim sosem csitulnak irányodba, még mindig tudom, mit mondanál, ha valami olyat teszek, ami az isteneidnek bántó, még érzem a dühöt, amit régen, amikor a fejemhez vágtad, hogy vak vagyok... de már bármit megadnék azért, hogy újra halljam! Ha már nem élsz és a háború végén találkozunk a túlvilágon, kérlek vágd ezt a fejemhez a pokol kapujában!

Drága El,

Ma van az évfordulónk. Emlékszel még milyen gyönyörűen zengtek a bazilika harangjai ezen a napon két évvel ezelőtt? Ma jobban hiányzol, mint valaha korábban.

Drága El,

Haza szeretnék menni. Nem Királyvárba, nem a palotába, nem a sárkány verembe, haza. Mióta elmentél ezek a dolgok kiüresedtek, hidegek és idegenné váltak. Haza akarok menni, oda ahol te vársz rám, ahol a fiainkkal lehetünk, ahol nincs több harc, nincs fájdalom, nincs viszály. Egy boldogabb világba vágyok, egy szebb világba. Miért nem mentünk el csak mi négyen Essosba, amikor még megtehettük volna? Miért nem hagytunk itt mindent? Mondták volna, hogy árulók vagyunk, köptek volna, ha felemlegetik a nevünk, de El... olyan boldogok lettünk volna ott.