Golden Ashes /Aemond Targaryen/

30.

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Most egy kicsit hosszabb résszel jelentkezek és remélem tetszeni fog! Nagyon régóta szerettem volna már olyat írni, mint a dőlt betűs bekezdések. 

Tw! Úgy gondoltam, fontos mielőtt belekezdünk. Ez az egész sztori egy iszonyat nagy trigger warning, de ez a fejezet feltette a pontot az i-re. Szóval, amit ebben megtalálunk az a következő: gyilkosság, halál (durvább mint eddig), szexuális erőszak felvetése többször is (nem történik meg, de beszélnek róla), mindenki sír, mindenki gyűlöl (durvábban mint eddig), gyerek elvesztése, gyermekhalál, ha valaki az ilyen dolgokra érzékeny a vonal után ne olvassa tovább a fejezetet! Jó olvasást guys! Kíváncsi vagyok a reakcióitokra  <<33

– Királyvár – 

Fordítsuk el most tekintetünket a Vörös Erőd égbenyúló, felhőkig érő, vörös tornyairól, a királyról, aki minden erejével azon dolgozik, hogy megtarthassa a kezében azokat a morzsákat, amivel megnyerheti a háborút, hűséges öccséről, a szentélyben imádkozó anyjáról, a késői óra ellenére szorgalmasan körmölő Segítőjéről, és a kétszínű lordokról az asztal körül, vele szemben!

Helyette nézzünk a vízre, a nyugodtan hullámzó tengeren ringatózó álmos hajóra melynek legmagasabb árbócán kék-ezüst csikóhalas zászló hirdeti kinek a kikötőjéből futott ki! Nézzük meg, de ne időzzünk el a matrózok izmait, tetovált karjait, különleges hajfonatait csodálva, ahogy a köteleket rögzítik vagy felmossák a fedélzetet, ne nézzük meg, mit rejt a hajókonyha - úgyis csak csalódnánk -, vagy azt hogyan tivornyázik két feslett erényű nő kíséretében a kapitány! Nézzünk inkább mindezek alá, a deszkák alá! Mert a hajó nyirkos, sötét aljában a csempész rum és vörös füstű dohány között egy lány üldögél összegömbölyödve pityeregve, sajnálva a kislányt, akit megölt, gyászolva a nőt, akivé már sosem válhat.

Nyirkos hideg volt a hajó aljában Serena kezei pedig még mindig úgy remegtek, mint a kocsonya. A sárkánykői börtönben szinte semmit nem evett, ígyhát csak epét bírt felhányni, egy idő után pedig még annyit se. Tudta, hogy szüksége lesz minden erejére, ha segíteni szeretne a nővérén és az unokaöccsein, de a körme alatt még mindig látszódott a kezeire száradt vér és a tömlöc mocska. Ha lehunyta a szemét még ott ült a szalmán, még érezte a vizelet émelyítően édes szagát, érezte a csatornabűzt, még hallotta a tőle alig néhány méterre, a szabadságban nevetgélő katonák hangját, a tenger morajlását, ahogy a mögötte lévő kövek másik oldalának csapódott a sós víz. Hallotta a sirályok énekét, a dagály majd az apály hangját. Éppen ezért nem merte hosszabb időkre lecsukni a szemhéjait, még a végén véletlenül valami mást is meglátott volna, valamit, amit nem akart, amit kétségbesetten próbált kiűzni a fejéből.

Elvágta egy felnőtt férfi torkát. Pontosabban markolatig nyomta a pengét egy felnőtt férfi torkába. Dehát még csak gyerek volt! Még kicsi gyerek volt. Alig múlt tizenhárom éves. Ellison kicsi húga volt, Észak legfiatalabb hercegnője, akit mindenki becézgetett, mindenki mosolygott, ha hozzájuk szólt, aki naphosszat koronákat font levelekből, virágokból, különféle ágakból és szezonális növényekből az emberek hajába, hogy különlegesnek érezhessék ők is magukat vagy feldobja a napjukat és annyit énekelt, annyi dalt ismert... Ő tanított meg majdnem minden dalt Rickonnak, amit a kisfiú tudott. Ő dúdolta és énekelte neki minden este a fülemüle dalát, igazi északi nótát, amelyet minden kisgyerek szeretett, aminek a befejezése minden gyerek szívébe szöget ütött, akik még nem értették igazán a halál koncepcióját. Többé nem ismert dalokat. A katona lelkével együtt, mintha ez a tudás is elhagyta volna a világot. Talán ő is magával akart vinni egy darabot a kislányból, hogy megbosszulja a halálát, talán ez volt Serena büntetése. Egy élet dalok nélkül.