A szomszéd srác

49.

Sóhajtottam, ahogy Dante fejét cirógattam. Az volt az igazság, hogy hittem neki. Elhittem mindent, amit mondott, amit ígért és el is hittem róla, hogy betartja mindazt, amit mondott. Két napja vergődöm kételyek között, nem mozdultam ki a lakásból-két alkalom kivételével, amikor dolgozni voltam. Két nap csak két férfit voltam képes elvállalni, hiszen kellett a pénz, de egyszerűen nem volt gyomrom hozzá, hogy folytassam. Taehyung akkora hatással volt rám, vagy a szavai, már nem is tudtam, hogy már most elkezdtem undorodni egyrészt magamtól, másrészt a munkámtól. Taehyung rengetegszer hívott, de csak egyszer vettem fel a telefont és közöltem vele, hogy ne hívogasson, mert nincs kedvem sehova sem menni, sem dolgozni, sem be hozzá az irodába, sem kávézni, sem sehová. Meg is értette és többet nem is hívott, amit nagyra értékeltem, mivel gondolkodnom kellett. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Az egyik felem bezárkózott volna, a másik azonnal átszaladt volna a szomszéd sráchoz. 

Azt mondják, mindenkinek az életében eljön a pont, ahol változtatnia kell. Én azt hittem, ez elég fiatal koromban jött el, amikor tizenhárom éves koromban meghaltak a szüleim, de nem, ezek szerint az én életemben két ilyen pont van. De honnan tudjam, hogy ez egy újabb alkalom? Tudnom kellene, hogy változtatnom kell vagy maradjak úgy, ahogy voltam és folytassak mindent tovább? Hogy kell ennek lennie? Van valami jel, amit látnom kellene, vagy éreznem kellene valamit? Már azon kívül, hogy megőrülök a kétkedéstől és Taehyung-tól. 

Tudtam, hogy jó srác és tényleg képes lenne mindenre, amit mondott. Igen, van elég pénze ahhoz, hogy eltartson, de akarok én tőle függni? És befejezhetném az iskolát, amit mindig is akartam, de... nincs de, jobban akarom azt csinálni, mint kurválkodni, ez igaz. És itt van Dante, akiről nem kell gondolkodnom egy percig sem, hiszen Taehyung boldogabban fogadná őt, mint engem, ez nem kérdés. De mégis ott vannak a kételyeim, amiket egész életemben tartottam és felépítettem a falaimat, hogy megvédjem magam. Most egyetlen pillanat alatt romboljam le a saját munkámat? 

Bárhogy is próbáltam, nem tudtam hazudni magamnak. Egyrészt rettegtem. Igen be voltam tojva attól, hogy mi lesz. Soha nem volt kapcsolatom, most pedig feláldozni készülök mindent egyért, aminek nem tudjuk, mi lesz a vége, hogy fog sikerülni... Hogyan kell viselkedni egy kapcsolatban? Csináljam, amit eddig vagy mást is kell? Meg kell változnom? Másrészt viszont tagadhatatlanul akartam ezt a gyökeret, akkor is, ha kézzel-lábbal próbáltam tiltakozni a saját agyam ellen. Egyszerűen túlságosan magával ragadó volt a kisfiús, játékos énje és letaglózó az öltönybe bújtatott -vagy meztelen- férfias és domináns Taehyung, aki határozott fellépéssel és markáns személyiséggel mindenkit a lábai elé utasított. Kedveltem, túlságosan is megkedveltem. Nem tudom, hogy beleszerettem e, hiszen nem tudtam, milyen érzés. Sosem voltam szerelmes és nem is akartam gondolni rá soha, így azt sem tudtam, milyennek kellene lenni. Szüleim nem voltak, akik az adott, tinédzser koromban, amikor a hormonjaim tomboltak és a fiúk után kellett volna kajtatnom elmondják, hogyan működik minden, milyen a szerelem, vigasztaljanak egy-egy csalódás után és felvilágosítsanak a dolgokról ilyen téren. Nekem csak nevelőnőm volt három éven keresztül, aki le se szarta a fejemet a többi társaméval egyetemben, utána pedig beütött a biznisz és dolgozni kezdtem tizennyolc éves koromban. Onnantól, ahogy megtapasztaltam a férfiak ezen oldalát és semmi mást, nem akartam még gondolni sem egy kapcsolatra vagy a szerelemre.

Aztán most itt van Kim Taehyung, a 4Style divatcég tulajdonosa, igazgatója, aki csak úgy bekopogott hozzám, hasra vágta magát a macskám előtt és kész. Bumm, tesz a szabályaimra, Bumm, leszarja a felépített kis világomat és Bumm, felforgatta az eddigi gondolkodásomat és világnézetemet. Most mit csináljak vele? Ha tiltakozni akarok, csak magamat csapom be, ha viszont beadom a derekamat, akkor mindent-MINDENT- kockára teszek. Felteszek mindent egy lapra és vagy bukok vagy nyerek mindent. Így megy ez, nem?

*Taehyung POV*

Már görcsbe állt az ujjam, ahogy talán már órák óta tartottam Lisa neve felett a telefonomon. Ha felhívom, akkor elküld megint a fenébe, ha nem hívom fel, sose tudom meg, mi van. Félretettem a telefont és leejtettem a fejem az asztalomra, a homlokom pedig egy halk koppanással érte el a fa lapot. Miért ilyen nehéz ez? Bár tudtam, hogy nem lesz sétagalopp és még istenes a helyzet ahhoz képest, amire számítottam. Lejátszódott a fejemben, ahogy rám ordít, elhord mindenféle vadbaromnak, hülye állatnak és feláll, majd kisétál a házból. Én pedig megint ehettem volna magam, hogy megint mekkora balfasz vagyok és ismételten ki kellett volna bírnom nélküle heteket, míg végre sikerült volna megbékítenem és elfeledtetnem vele az egészet. Most csak remélni tudtam, hogy nem azért rostokolt a házban, mert megorrolt rám és inkább bezárkózott, mint kiengedje magát és első kézből legyilkoljon. Nagyon akartam, hogy sokszor átgondolja a dolgot, megeméssze a felajánlott dolgaimat és engem. Akartam, hogy megadja magát és végre az enyém lehessen, még akkor is, ha tényleg nem túrhatok a hajába, csókolhatom meg és aludhatok együtt vele, amik a kapcsolat alapjait jelentenének ilyen távolságban, amiken mi már túl vagyunk. De nem érdekelt, tudtam, hogy ha ezt most megrágja, akkor ezeken a hülye szabályin is sikerül majd túlesnünk egyszer és áthágnunk őket. Bíznia kellett bennem és reméltem, hogy megtette, hiszen már majd összeroppantam, annyira ideges voltam. Ez rosszabb volt, mint amikor a legelső napomon kellett konferenciákat tartanom, beszédeket mondanom és olyan döntéseket hoznom, ami összedönthette volna az egész vállalatot. Nem, az ehhez képest gyerekjáték volt. Lisa a legnagyobb dolog, amivel meg kellett küzdenem, de nem akartam feladni, bármennyire makacs is volt. Szerettem elérni a céljaimat és elég ambiciózus embernek ismertem magam ahhoz, hogy meggondolatlanul és töretlenül haladjak afelé, amit el akartam érni, és ez ebben az esetben Lisa volt.