the flower which didn't grow anymore

2. rész - Skylar

Reggel korán kellett kelnem, hisz indultunk haza. Élveztem a tábort és jó volt kissé kiszakadna a nyüzsgő város rohanó tempójából, de már hiányoznak a többiek és Torontó is. A buszon töltött idő remekül telt, próbáltuk kiélvezni az utolsó pillanatokat együtt a barátaimmal. A nyár folyamán már nem látom sokat őket, mert ilyenkor mindenki megy nyaralni, távoli rokonokhoz látogatóba stb... 10:15 perckor megérkeztünk az iskola parkolójába. El sem hiszem, hogy 2 hónapig látnom sem kell ezt az épületet majd. Kiszedtem a bőröndömet a busz aljából, majd apa és Nolan keresésére indultam a sok szülő között. Mikor megpillantottam őket, sietni kezdtem feléjük.

— Istenem, úgy hiányoztál, kicsim! — ölelt meg szorosan apa, úgy, mintha évek óta nem látott volna. Pedig csak egy hétig voltam távol.

— Ti is nekem — mosolyodtam el, majd megöleltem az öcsémet is — Kiara hol van? — kérdeztem, mikor a kocsihoz sétáltunk.

— Elutazott a szüleihez, mert az anyukája elkapott valami vírust. Pár nap múlva jön haza csak — mondta apa, majd elindultunk hazafelé. A kocsiút gyorsan eltelt, Nolan a fociedzéseiről áradozott, és hogy elkezdett írni egy dalt. Apára sandítottam fél szemmel ekkor, és láttam a mérhetetlen büszkeséget elterülne az arcán egy mosoly keretein belül. Mikor megérkeztünk, mosolyogva mentem be a házba, ahol felnőttem. Mikor megszülettem, még egy lakásban laktunk a belvárosban, de mára már Torontó egyik mondhatni csendes utcájában élünk, ugyanúgy egy nagy társasházban, viszont a hetedik és nyolcadik szint csak a miénk. Érdekes kialakítású ház, de nagyon menő. Van mindkét szintnek egy óriási erkélye, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. A régi házunké szebb volt, hisz közvetlen rá láttunk a CN Toronyra. Emlékszem, mindig kint akartam lenni esténként az erkélyen, mert olyankor a torony gyűrűje színesen világított. Anya olykor akár egy órát is kint ült velem, csak hogy nézhessem. Mindent megtett a boldogságomért.

— Készülődj Sky, mert lassan jönnek a vendégek — szólt apa, miután beértünk a lakásba. Nolan levetette magát a kanapéra és rögtön az Xbox-ot a kezébe véve játszani kezdett. Apát valaki hívta, így elvonult a dolgozószobájába. Felszenvedtem magamat az emeletre a 10 kilós bőröndömmel, majd elkezdtem kicsomagolni. Ezzel fél óra alatt végeztem is, majd kicsit pihentem. 11 körül el kezdtem készülődni, hajat mostam, majd kiválasztottam a ruhámat. Egy aranyos, fehér nyári ruhát választottam, ami kicsit elegánsabb volt, de szülinapomat ünnepeljük, szóval ez erre tökéletes. Megszárítottam a hajamat, mert utálom, ha magától szárad meg. A nagyon sötét barna hajamat mindenbizonnyal anyától örököltem, neki is ugyanilyen hajszíne volt. Nem is meglepő, hisz félig olasz volt. A középső nevem is innen ered, amit nem igazán szeretek, de a világért sem változtatnám meg, mert anya imádta ezt a nevet. Anyai ágon voltak olasz felmenői, kezdve az anyukájától. Apai ágról is színes a dolog, hisz még a papa portugál, a nagyi angol. Így igazából negyed portugál, negyed angol, negyed olasz és negyed kanadaiak vagyunk Nolannel. Nehéz is elmagyarázni olykor, amikor megkérdezik, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk. De mivel Kanada az otthonunk, ízig-vérik annak is valljuk magunkat.

Délben mentem le az emeletről, addigra pedig az egész ház fel volt díszítve. Gyönyörű volt! Esztétikus, a kedvenc színeim pompáztak mindenhol, tényleg nagyon tetszett. A vendégek is lassan szállingóztak be a lakásba, kezdve Andrew és Brian bácsitól, egészen a nagyiékig.

— Nézzenek ide, milyen gyönyörű a mi kisunokánk! — sietett oda hozzám Karen mama egy ölelésre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádom őket mindennél jobban. Picit közelebb állnak hozzám, mint Elisa mamáék, mert ők Ottawában laknak, apa szülei pedig Pickeringben, ami tényleg nagyon közel van, fél óra autóval. Míg Ottawa majdnem 500 kilométer. Így csak ünnepekkor és szünetekkor látjuk anya szüleit, de minden héten telefonálunk velük.