the flower which didn't grow anymore

8. rész - Shawn

A hazafelé út teljes csendben telt. Egyedül a kinti zaj és a motor hangja hallatszódott. Vezetés közben is próbáltam Jasmine tekintetét keresni, de csak üres tekintettel nézett ki az ablakon. Nem tudtam mit mondjak, mit tegyek vagy esetleg mit ne tegyek. A lelkiállapotom romokban volt nekem is. Fél órája tudtam meg, hogy a feleségem rákos. Nem tudtam még most sem feldolgozni, és legszívesebben ott akasztottam volna fel az orvost, hogy tegyen valamit és gyógyítsa meg. Hirtelen jött az egész. Váratlan volt, semmi előjelét nem mutatta. De tudtam, hogy nem omolhatok össze, nem mutathatom, hogy kétségbe vagyok esve, hisz most nekem kell az erősnek lennem és végig tartanom kell Jasben a lelket. Tudom, hogy képes lesz legyőzni! Annyira erős és határozott személyiség, át fogja vészelni. Az ilyen gondolatokkal magamat próbáltam segíteni, hogy a horrorisztikusak elterelődjenek a fejemből. Nem akartam egy olyan életre gondolni, amibe ő nincs. Mert ott már én sem lennék. 12 éve az életem része és képtelen lennék őt egy percre is elengedni. Képtelen lennék élni nélküle. De nem is kell, igaz? Harcolni fogunk. Együtt.

— Szívem... — simítottam végig a combján gyengéden, mikor leállítottam a kocsit. Nem reagált, ezért még egyszer megpróbáltam elnyerni a figyelmét.

— Igen? — pillantott felém üveges tekintettel.

— Mondd el, hogy érzed magadat — fogtam meg a kezét.

— Őszintén? Nem tudom. Fogalmam sincs mit érzek igazán. Félek. Dühös vagyok. Egyszerre reményveszett és reményteli. Túl friss még ez az egész nekem. Fel kell valahogy dolgoznom — mondta halkan.

— Megértem. Csak arra kérlek, hogy ne légy magad alatt, jó? Én tudom, hogy képes vagy arra, hogy leküzd! És én mindvégig melletted leszek. 7 éve esküt tettünk, hogy jóban-rosszban együtt leszünk, és ez pontosan így fog történni most. Bármit megtennék érted, kincsem! Akármit! Csak annyit kérek, hogy te se add fel! Nekem, a gyerekeknek és megannyi embernek szüksége van Jasmine Mendesre az életükben. Erős vagy, erősebb, mint te hiszed! Képes vagy bármire, csak akarnod kell — arcát kezeim közé fogtam és gyengéden simogattam a hüvelyujjammal.

— Tudom, és köszönöm! — nézett fel szemeimbe egy nagyon halvány mosollyal.

— Ezen nincs mit megköszönnöd — nyomtam egy apró puszit a homlokára — Szeretnéd elmondani anyukádéknak vagy bárkinek?

— Persze csak...Nem tudom mikor.

— Minél hamarabb szerintem. De persze ez a te döntésed.

— Majd az első kemoterápia után elmondom. Addig össze kell szednem a gondolataimat és rájönni, hogy hogyan lenne alkalmas ezt közölnöm velük, a te szüleiddel, Aaliyahval — sóhajtott egy aprót.

— Mindent csak szépen lassan. Most te vagy a legfontosabb, amikor te úgy érzed, hogy mehet, akkor elmondjuk. Én itt leszek — simogattam a kézfejét.

— Most már menjünk fel. A gyerekek anyádéknál alszanak? — kérdezte, én pedig bólintottam egyet. Kiszálltunk a kocsiból, majd felmentünk a lakásunkba. A délután folyamán aligha váltottunk pár szót. Csak ültünk a kanapén összebújva és a tévét bámultuk. Nem is figyeltünk, hogy mi megy benne, a gondolataink sokasága teljesen lefoglalt mindkettőnket. Nem tudtam mi vár ránk, és rettentően féltem.

Másnap Jasmine megkért, hogy menjek el a gyerekekért. Nem szeretett volna jönni, nem is erőltettem. Próbáltam nem sokat időzni anyáéknál, de mind tudjuk, ha ők elkezdenek beszélni, minimum egy óráig nem menekülsz tőlük. A hazafelé úton Skylar és Nolan remekül elszórakoztattak, elmesélték mit csináltak a nagyszüleiknél.

— Szia anyaaa!!! — kiáltottak fel egyszerre a gyerekek, és Jasmine felé kezdtek el rohanni, aki eddig az ablak előtt állva bámult kifelé a tavaszodó Torontóra.