the flower which didn't grow anymore

33. rész - Shawn

2034. október 23, vasárnap

— Na elaludtak? — kérdezte Bella, mikor bementem a hálószobába. Délután átjött hozzánk, aztán akkora vihar kerekedett, hogy mondtam neki, inkább maradjon éjszakára. Adelaide az egyik barátnőjénél alszik, így nyugodt maradhatott a jólléte felől. A kiruccanásunk éjszakája óta kétszer aludtunk egymást mellett, de az sem mondható életem legjobb éjszakáinak. Egyszerűen nem tudom megszokni sem fizikailag, sem mentálisan. Négy hónapja, hogy együtt vagyunk. Türelmesen vár mindenre, és tényleg iszonyat kedves, tudja, hogy nehéz nekem. Viszont nem tudom meddig vár még a csodára. Bennem van a hiba, tudom. Nem vagyok képes elszakadni Jasmine emlékétől. Próbálok minden egyes nap, tudom jól, ő is azt akarja, hogy továbblépjek, de a rohadt életbe ez kegyetlenül nehéz!

— Igen, nagy nehezen — feleltem neki, miközben bebújtam a takaró alá. Most én fekszek Jasmine régi helyén, és ő pedig az enyémen. Nem tudom megengedni magamnak, hogy az ágy ezen részén bárki is feküdjön a gyerekeken kívül. Itt feküdt, mikor az utolsó lélegzetét vette... Erre gondolva könny gyűlik a szemembe, amit próbálok nem mutatni Bella felé.

— Álmos vagy? — kérdezte felém fordulva.

— Nem, nem igazán — válaszoltam apró mosollyal.

— Én sem. Bekapcsolom a TV-t, hátha megy megint az a krimis műsor! — mondta, én pedig bólintottam egyet, miszerint támogatom az ötletet. Megragadta a távirányítót, majd hozzám bújt és elkezdett váltani a csatornák között.

Már vagy fél órája néztünk valami vígjátékot, amikor megcsókolt. Visszacsókoltam, ehhez már hozzászoktam. Félreértés ne essék, nagyon kedveltem Bellát! Kevés embert ismerek, aki nála kedvesebb és törődőbb lenne. Csak velem és az egész szituációval van a baj; vagyis ezt hajtogatom magamnak, hátha elhiszem...

— Készen állsz? — nézett a szemeimbe egy pillanatra. Úgy éreztem magamat, mint 16 évesen, az akkori barátnőmmel a házuk alaksorában azon a pénteki délutánon. Ugyanez a mondat hangzott el akkor is és szinte ugyanannyira voltam ideges most is.

— I...Igen, azt hiszem — feleltem. Bella mindvégig tisztelettudóan várt rám, pedig mindketten fiatalok voltunk, kapcsolatban voltunk, a kettesben töltött időnk 80%-át a szexnek kellett volna kitennie.

Egyáltalán nem éreztem helyesnek ezt az egészet. Nem éreztem a vágyat, hogy megtegyem. Talán a testem igen, de az agyam elsőbbségi postával küldte neki, hogy NEM! NEM! NEM!

Bella a nyakamat kezdte csókolni, miközben keze lejjebb kezdett vándorolni. Mielőtt a nadrágomba nyúlt volna, felugrottam az ágyon. Kapkodtam a levegőt, a szívem sebesen vert és kivert a víz. Nem éreztem jól magamat, éreztem, az érzelmeim el akarnak uralkodni a tiszta elmémen. És mindez tizedmásodpercek alatt történt.

Bella ismét csak segített. Mint egy ápolónő, aki próbálja a munkáját végezni. Leültetett az ágy szélére, adott egy pohár vizet és próbált megnyugtatni. Nem fogta sem a kezemet, nem ölelt át. Előttem ült és csak beszélt.

— Be..behozod a gyógyszert? — kérdeztem tőle tíz perc elteltével.

—Biztos, szükséged van rá? — fürkészett tovább. Bólintottam. Jasmine halála után nyugtatókat kaptam és az orvosom úgy gondolja még mindig, hogy legyen itthon mindig, nem tudhatom, mikor jön jól. Igaza volt, most is nagy szükségem volt rá.